Enyhén másnaposan forgolódok az ágyamban,majd
megnyugszom, mikor a puha kéz a derekamra simul és lágyan cirógatni kezd a
takaró alatt. Nincs kedvem még felkelni… olyan jó itt. Az elmúlt napok után
amúgy is rám fér a pihenés, egy kis igazi, gondolkozásmentes pihenés.
Történt a napokban ez a sátrazás is. Aztán új embereket ismertem meg… és kezdem úgy érezni, hogy a baráti társaságom és az életem is alakul – talán jó irányba. Megoszló vélemény alakult ki bennem Lenaról, Freyaról, Ravenről, és a srácokról, aztán megismertem ezt a Casey csajt, aki egy kicsit talán furcsa nekem, de a tetoválók ilyen emberek. Korizás közben le is beszéltem vele, hogy varr rám majd valamit a napokban. Hm, igen, görkorizni is érdekes volt ezzel a csapattal. Lassan kezdek rájönni, hogy ki kivel milyen viszonyban van, és még többet akarok tudni, amolyan csendes megfigyelőként, tudod. Erre jók a – mostanában gyakori - közös bulik.
A sátrazás alatt például lehetőségem volt figyelni őket, mivel mind seggrészegek voltak szinte, és nem kontrollálták, vagy játszották meg magukat. Bár inkább mellőzzük a témát… Na most eszembe jutott Freya is. Tegnap reggel jött haza a kórházból, miután szegény véletlenül mogyorós akármit evett pedig allergiás rá. Lena tette ezt vele, mindenki tudja.
Utálom, ha a baráti társaságomban valakik haragban vannak. És jelen helyzetben a csajok ki nem állhatják Lena-t, amiért majdnem megölte Freya-t, és hát ez nekem kurva szarul esik, mivel én kedveltem ám őt. De most nem tudom mit gondoljak… ha úgy igazán megnézem a helyzetet, tulajdonképpen meg tudom érteni őt is. Egyszerű pszichológia… Mindegy, én nem utálok senkit.
Mióta Synnel lefeküdtünk, nem bírtam kiverni a fejemből, hogy milyen jó volt. Voltam azóta egy másik pasival, leittam magam részegre, füveztem… de valahogy nem bírtam elfelejteni. Nem magát Synt, mert nem, nem vagyok beléesve, hanem magát az aktust. Viszont nem is tudom, ha talán még egyszer… Ő próbált velem beszélni. De tényleg. Viszont miután olyan szépen elváltunk a bizonyos éjszaka után, nem volt kedvem meghallgatni mit akar, akár milyen kíváncsi is voltam. Aztán valahogy elmúlt ez az átmeneti „harag”… és igent mondtam neki, mikor elhívott ebédelni. Bocsánatot kért. Ő volt az egyetlen, na jó, Lena-n kívül az egyetlen, akitől nem vártam volna bocsánatkérést, erre tessék. Csak annyit akart, hogy felejtsük inkább el az egészet, persze a jobb részeket nem, és kezdjük újra. Szóval ő Synyster Gates, én meg Liz Soars vagyok. Önfeledten cseverésztünk, és igyekeztem kiismerni őt. Sosem alacsonyodna le a többi ember szintjére… van benne valami, amitől olyan… nem is tudom… nagymenőnek tűnik. Nem adja ki magát, nem beszél magáról sokat, oda van a zenéért és magáért is. A barátai fontosak számára, de a szavaiból azt veszem ki, hogy nem szereti, ha rájuk van szorulva. És nekem nagyon úgy tűnik, hogy nagy csajozó hírében áll… Nem szabadna megkedvelnem, mert tudom, ismerem magam, ezt is túlreagálom és megkedvelem úgy igazán. Mindegy, örülök, hogy tisztáztunk mindent egy ebéd mellett. Nem mellesleg elhívott magához gitározni, és így tudtam meg, hogy pár napja költözött Jimmy és Raven lakásába harmadiknak. Ez tök szuper.
Nem volt elég, hogy Freya kórházba került, sajnos tegnap Raven is. Átmentem Synhez, akit Jimmyvel találtam a fürdőkádban, de hatalmas vigyor jelent meg az arcán és a szobájába kísért. Aztán… előkerült a gitárja… mellém ült… átkarolta a derekamat, folyamatosan simogatott, pedig pár akkord lefogásához ez igazán szükségtelen… direkt figyelmen kívül hagytam. Kíváncsi voltam, mit reagál, ha ettől többet kell tennie azért, hogy megszerezzen, mert egyértelmű volt, hogy miért hívott át, és az nem a gitár volt. És hát mégis, nem azt akartuk mind a ketten?
- Na jó, ez így nem megy, az ölembe kéne ülnöd, hogy jobban tudjak segíteni, mert nem jól fogod le… - annyira jól adta elő magát, hogy még el is hittem volna az okot, hogy miért üljek az ölébe.
- Figyelj… ez így jó, nem? Nézd, jól csinálom! Egyedül is megy! – felsóhajtott az ellenkezésemre, és mély gondolkozásba esett. Olyan édes fejet vágott, hogy fülig érő vigyorral figyeltem.
- Liz. Én nem tudom, mit tegyek még ahhoz, hogy… - a dekoltázsom hosszas bámulása után elkezdte a mondókáját.
- Hogy? – és kezdett veszélyesen közel hajolni…
- Hogy megcsókolhassalak.
- Raven. Raven! Nyisd már ki a kibaszott ajtót, bazdmeg! – ez Jimmy hangja volt. Hatalmas ordítás, aztán egy puffanás, és több sem kellett, rohantam a szomszédos ajtó felé. Pedig épp, hogy összeértek már az ajkaink. Basszus.
- Mi történt? – léptem a kád mellé, ahol Raven ellilult szájjal feküdt, immár a földön, és épp vizet köhögött. Elég buta kérdés, de csak úgy jött, végig sem gondoltam. Nem rég Rav még mosolyogva köszönt nekem a lépcsőn…
- Raven mégis mit képzelsz?! Nem ölheted meg magad! – ordított Jimmy továbbra is.
- Hogy mi?! – öngyilkosság? Hát ez hogy jön ide? – Jimmy, be kéne vinni a kórházba, vezetőképes állapotban vagy, ugye?
- Én mindig…
Syn addigra kerített egy vastagabb plédet, amibe betakargattam a kihűlt lányt, és a srácokkal levittük a kocsiba. Mindegyikőnk totál meg volt rémülve, és mind értetlenül álltunk a helyzet előtt. A kocsiban már kezdett emberi színe lenni, és normálisan vette a levegőt, hála az égnek a fő gond nem a majdnem-megfulladás volt, hanem hogy elaludt az addigra jéghideg vízben.
A kórházban szerencsére azonnal ellátták, és nem is akarták bent tartani, hiszen nem volt miért, csupán hagytuk aludni pár órát az eszméletvesztés miatt. Addigra már szinte az egész csapat odaözönlött, és lestük, hogy mikor ébred fel. Nem kellett rá sokat várnunk, egész jó állapotban volt, és Jimmy is megnyugodott, hogy tényleg nem akarta megölni magát. Ekkor jelent meg Lena is. Na hát azt a feszültséget, ami ott volt, nem szeretném újra átélni… szó nélkül sétáltam el halál nyugodtan a kórteremből, Lena tekintete pedig elárulta, hogy tisztában van vele, hogy nem vagyok az ellensége. Az igazság az, hogy nem is szeretnék az ellensége lenni… A folyosóra Syn is követett, és engem méregetett.
- Szerintem menjünk haza.
- Ez egy király ötlet. – lépett mellém, és megfogta a kezem. Nem olyan szerelmes kézfogás volt, de azért meglepett. Egy hihetetlenül magabiztos Synnel sétáltam az úton hazafelé.
Történt a napokban ez a sátrazás is. Aztán új embereket ismertem meg… és kezdem úgy érezni, hogy a baráti társaságom és az életem is alakul – talán jó irányba. Megoszló vélemény alakult ki bennem Lenaról, Freyaról, Ravenről, és a srácokról, aztán megismertem ezt a Casey csajt, aki egy kicsit talán furcsa nekem, de a tetoválók ilyen emberek. Korizás közben le is beszéltem vele, hogy varr rám majd valamit a napokban. Hm, igen, görkorizni is érdekes volt ezzel a csapattal. Lassan kezdek rájönni, hogy ki kivel milyen viszonyban van, és még többet akarok tudni, amolyan csendes megfigyelőként, tudod. Erre jók a – mostanában gyakori - közös bulik.
A sátrazás alatt például lehetőségem volt figyelni őket, mivel mind seggrészegek voltak szinte, és nem kontrollálták, vagy játszották meg magukat. Bár inkább mellőzzük a témát… Na most eszembe jutott Freya is. Tegnap reggel jött haza a kórházból, miután szegény véletlenül mogyorós akármit evett pedig allergiás rá. Lena tette ezt vele, mindenki tudja.
Utálom, ha a baráti társaságomban valakik haragban vannak. És jelen helyzetben a csajok ki nem állhatják Lena-t, amiért majdnem megölte Freya-t, és hát ez nekem kurva szarul esik, mivel én kedveltem ám őt. De most nem tudom mit gondoljak… ha úgy igazán megnézem a helyzetet, tulajdonképpen meg tudom érteni őt is. Egyszerű pszichológia… Mindegy, én nem utálok senkit.
Mióta Synnel lefeküdtünk, nem bírtam kiverni a fejemből, hogy milyen jó volt. Voltam azóta egy másik pasival, leittam magam részegre, füveztem… de valahogy nem bírtam elfelejteni. Nem magát Synt, mert nem, nem vagyok beléesve, hanem magát az aktust. Viszont nem is tudom, ha talán még egyszer… Ő próbált velem beszélni. De tényleg. Viszont miután olyan szépen elváltunk a bizonyos éjszaka után, nem volt kedvem meghallgatni mit akar, akár milyen kíváncsi is voltam. Aztán valahogy elmúlt ez az átmeneti „harag”… és igent mondtam neki, mikor elhívott ebédelni. Bocsánatot kért. Ő volt az egyetlen, na jó, Lena-n kívül az egyetlen, akitől nem vártam volna bocsánatkérést, erre tessék. Csak annyit akart, hogy felejtsük inkább el az egészet, persze a jobb részeket nem, és kezdjük újra. Szóval ő Synyster Gates, én meg Liz Soars vagyok. Önfeledten cseverésztünk, és igyekeztem kiismerni őt. Sosem alacsonyodna le a többi ember szintjére… van benne valami, amitől olyan… nem is tudom… nagymenőnek tűnik. Nem adja ki magát, nem beszél magáról sokat, oda van a zenéért és magáért is. A barátai fontosak számára, de a szavaiból azt veszem ki, hogy nem szereti, ha rájuk van szorulva. És nekem nagyon úgy tűnik, hogy nagy csajozó hírében áll… Nem szabadna megkedvelnem, mert tudom, ismerem magam, ezt is túlreagálom és megkedvelem úgy igazán. Mindegy, örülök, hogy tisztáztunk mindent egy ebéd mellett. Nem mellesleg elhívott magához gitározni, és így tudtam meg, hogy pár napja költözött Jimmy és Raven lakásába harmadiknak. Ez tök szuper.
Nem volt elég, hogy Freya kórházba került, sajnos tegnap Raven is. Átmentem Synhez, akit Jimmyvel találtam a fürdőkádban, de hatalmas vigyor jelent meg az arcán és a szobájába kísért. Aztán… előkerült a gitárja… mellém ült… átkarolta a derekamat, folyamatosan simogatott, pedig pár akkord lefogásához ez igazán szükségtelen… direkt figyelmen kívül hagytam. Kíváncsi voltam, mit reagál, ha ettől többet kell tennie azért, hogy megszerezzen, mert egyértelmű volt, hogy miért hívott át, és az nem a gitár volt. És hát mégis, nem azt akartuk mind a ketten?
- Na jó, ez így nem megy, az ölembe kéne ülnöd, hogy jobban tudjak segíteni, mert nem jól fogod le… - annyira jól adta elő magát, hogy még el is hittem volna az okot, hogy miért üljek az ölébe.
- Figyelj… ez így jó, nem? Nézd, jól csinálom! Egyedül is megy! – felsóhajtott az ellenkezésemre, és mély gondolkozásba esett. Olyan édes fejet vágott, hogy fülig érő vigyorral figyeltem.
- Liz. Én nem tudom, mit tegyek még ahhoz, hogy… - a dekoltázsom hosszas bámulása után elkezdte a mondókáját.
- Hogy? – és kezdett veszélyesen közel hajolni…
- Hogy megcsókolhassalak.
- Raven. Raven! Nyisd már ki a kibaszott ajtót, bazdmeg! – ez Jimmy hangja volt. Hatalmas ordítás, aztán egy puffanás, és több sem kellett, rohantam a szomszédos ajtó felé. Pedig épp, hogy összeértek már az ajkaink. Basszus.
- Mi történt? – léptem a kád mellé, ahol Raven ellilult szájjal feküdt, immár a földön, és épp vizet köhögött. Elég buta kérdés, de csak úgy jött, végig sem gondoltam. Nem rég Rav még mosolyogva köszönt nekem a lépcsőn…
- Raven mégis mit képzelsz?! Nem ölheted meg magad! – ordított Jimmy továbbra is.
- Hogy mi?! – öngyilkosság? Hát ez hogy jön ide? – Jimmy, be kéne vinni a kórházba, vezetőképes állapotban vagy, ugye?
- Én mindig…
Syn addigra kerített egy vastagabb plédet, amibe betakargattam a kihűlt lányt, és a srácokkal levittük a kocsiba. Mindegyikőnk totál meg volt rémülve, és mind értetlenül álltunk a helyzet előtt. A kocsiban már kezdett emberi színe lenni, és normálisan vette a levegőt, hála az égnek a fő gond nem a majdnem-megfulladás volt, hanem hogy elaludt az addigra jéghideg vízben.
A kórházban szerencsére azonnal ellátták, és nem is akarták bent tartani, hiszen nem volt miért, csupán hagytuk aludni pár órát az eszméletvesztés miatt. Addigra már szinte az egész csapat odaözönlött, és lestük, hogy mikor ébred fel. Nem kellett rá sokat várnunk, egész jó állapotban volt, és Jimmy is megnyugodott, hogy tényleg nem akarta megölni magát. Ekkor jelent meg Lena is. Na hát azt a feszültséget, ami ott volt, nem szeretném újra átélni… szó nélkül sétáltam el halál nyugodtan a kórteremből, Lena tekintete pedig elárulta, hogy tisztában van vele, hogy nem vagyok az ellensége. Az igazság az, hogy nem is szeretnék az ellensége lenni… A folyosóra Syn is követett, és engem méregetett.
- Szerintem menjünk haza.
- Ez egy király ötlet. – lépett mellém, és megfogta a kezem. Nem olyan szerelmes kézfogás volt, de azért meglepett. Egy hihetetlenül magabiztos Synnel sétáltam az úton hazafelé.
Ahogy az üres házba léptünk, elmúlt minden aggódó
gondolatom Ravenről. Jó kezekben van, és én is jó kezekben vagyok… Syn a falhoz
nyomott, majd a fenekemnél fogva felemelt én pedig köré kulcsoltam a lábam, és
meglepő módon most nem estünk egymásnak, hanem óvatosan ízlelgettük egymást.
Például ezt sem gondoltam volna róla. Aztán mikor kicsit vadabbra vettem a
témát, ő is kapott az alkalmon és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk a falnak
dőlve. Nem értem, hogy egy ilyen magabiztos ember, mint ő, miért nem mert
kezdeményezni csak úgy? Ahogy eddig tette. Ahogy mindenkivel. Mert addig be sem
nyúlt a pólóm alá, amíg az övcsatjára nem tettem a kezét. Pedig annyira éreztem
rajta, hogy kíván. Hát igen, beindult köztünk megint a kölcsönös vonzalom…
Már este volt, mikor szuszogva feküdtem a karjaiban és kezdtem kicsit szégyellni magam, amiért ilyen jól éreztem magam, miközben Rav a kórházban van. Ha minden igaz nem sokára hazahozzák még ma este, de persze lehet, hogy bent kell éjszakáznia. Gondolatmenetemet Syn állította meg.
- Veled hogy lehet ilyen jó?
- Hm. Végig gondoltad, hogy erre mit lehetne válaszolni? Mert én nem tudom.
- Te más vagy, Liz. Legalábbis nekem. Jobb…
- Szóval most nem küldesz el?
- Ha akarnál sem mehetnél el. Remélem tényleg nem akarsz.
- El kell, hogy szomorítsalak… most már haza szeretnék menni.
- Ne már…
- DE. Velem jöhetsz. Bár egy hotelben lakom…
- Induljunk. – kikászálódtunk az ágyból és összeszedtük a lakásban szétszórt ruháink… a többiek még nem értek haza, pedig már nyolc körül járt az idő. Annyira remélem, hogy Lena nem robbantott ki egy újabb botrányt… én bízok a többiek józan eszében. Nem szeretném, ha Lena vagy akár a többiek valami újabb lelki sebet ejtenének egymáson.
Megint kézen fogva sétáltunk egészen a szobámig. Nem tudom mit jelentsen most ez a helyzet, de olyan jól esik… viszont ott van bennem egy furcsa érzés is, hogy nem vagyok szabad. Úgy őszintén… én nem szeretnék kapcsolatot. Merem remélni, hogy Syn sem.
Utunk huncutul a fürdőszobába vezetett, egyenesen a zuhany alá, miután megváltunk a ruháinktól, amiket épp pár perce vettünk magunkra, és hosszasan kényezettük egymást a víz alatt. Aztán tisztán és illatosan újra készek voltunk mocskos dolgokat művelni…
És most itt vagyok. Kipihenten gondolom végig a napok történéseit, miközben Syn kezdi a tudtomra adni, hogy mit akar ébresztőként így reggelre…
Már este volt, mikor szuszogva feküdtem a karjaiban és kezdtem kicsit szégyellni magam, amiért ilyen jól éreztem magam, miközben Rav a kórházban van. Ha minden igaz nem sokára hazahozzák még ma este, de persze lehet, hogy bent kell éjszakáznia. Gondolatmenetemet Syn állította meg.
- Veled hogy lehet ilyen jó?
- Hm. Végig gondoltad, hogy erre mit lehetne válaszolni? Mert én nem tudom.
- Te más vagy, Liz. Legalábbis nekem. Jobb…
- Szóval most nem küldesz el?
- Ha akarnál sem mehetnél el. Remélem tényleg nem akarsz.
- El kell, hogy szomorítsalak… most már haza szeretnék menni.
- Ne már…
- DE. Velem jöhetsz. Bár egy hotelben lakom…
- Induljunk. – kikászálódtunk az ágyból és összeszedtük a lakásban szétszórt ruháink… a többiek még nem értek haza, pedig már nyolc körül járt az idő. Annyira remélem, hogy Lena nem robbantott ki egy újabb botrányt… én bízok a többiek józan eszében. Nem szeretném, ha Lena vagy akár a többiek valami újabb lelki sebet ejtenének egymáson.
Megint kézen fogva sétáltunk egészen a szobámig. Nem tudom mit jelentsen most ez a helyzet, de olyan jól esik… viszont ott van bennem egy furcsa érzés is, hogy nem vagyok szabad. Úgy őszintén… én nem szeretnék kapcsolatot. Merem remélni, hogy Syn sem.
Utunk huncutul a fürdőszobába vezetett, egyenesen a zuhany alá, miután megváltunk a ruháinktól, amiket épp pár perce vettünk magunkra, és hosszasan kényezettük egymást a víz alatt. Aztán tisztán és illatosan újra készek voltunk mocskos dolgokat művelni…
És most itt vagyok. Kipihenten gondolom végig a napok történéseit, miközben Syn kezdi a tudtomra adni, hogy mit akar ébresztőként így reggelre…
írta Ani.
