Mosolyogva feküdtem Rob mellett, de, hogy miért mosolyogtam azt még magamnak sem tudtam, vagy mertem megmagyarázni. Felcsúsztam a matracon és hátamat a hideg falnak támasztottam. Igyekeztem minél halkabb lenni, valahogy nem akartam felkelteni a mellettem szuszogó művész palánta kalandoromat. A cigimért nyúltam. Boldogan szívtam magamba a keserű füstöt, majd engedtem ki lassan. Miután ezzel végeztem, kicsúsztam a takaró alól és felkaptam magamra az első kezem közé kerülő pólót,természetesen nem a sajátom volt. Felkaptam a bugyimat is és halk nevetés hagyta el az ajkam, ahogy a tegnap estére visszagondoltam. Gyorsan csináltam magamnak egy kávét és visszatérve a szobába felkaptam a földről a cigis dobozom, majd kiültem az ablakba. A kávémat kortyolgatva néztem az esőcseppeket. Erőset szívtam a cigimből. Gyönyörű volt London ilyen magasból és a borús megvilágításból, ahogyan esett rá az eső. Szívtam egy utolsót a mérgező csikkből, megittam az utolsó kortyot a bögréből és bemásztam a szobába. Drága barátom takaró alól kilógó feszes fenekével találtam szembe magam és mielőtt még rácsaphattam volna, egy „Ideje felkelni, hétalvó.” felkiáltással, megcsörrent a telefonom körülbelül kétszeres hangerővel, mint amúgy szokott. A kijelzőn anyám neve tűnt fel és miután felvettem és elkezdett velem ordibálni, hogy hol vagyok, és mit képzelek magamról, már megbizonyosodtam arról, hogy ha a csengőhangomra nem is, de az ő rikácsolására felkelt Rob. Mert, hogy bevonult a fürdőbe.
- Mikor jössz haza? Remélem gondolkoztál, azon, amit beszéltünk.
- Aha. Gondolkoztam, bár, nem tudom, mit erőlködsz, mikor te magad is tudod, hogy mi lesz!
- Mikor jössz haza? Remélem gondolkoztál, azon, amit beszéltünk.
- Aha. Gondolkoztam, bár, nem tudom, mit erőlködsz, mikor te magad is tudod, hogy mi lesz!
Szépen elköszöntünk egymástól, addigra Rob is elvégezte a dolgát. Idegesen dőltem neki az ajtófélfának és masszíroztam a halántékom.
- Családi problémák?
- Valahogy úgy – mosolyogtam rá szomorúan. Anyám egész héten arról papolt, hogy jó lenne már döntenem, hogy megyek-e vagy maradok, mert, hogy ne az utolsó napon szóljak már neki. gőzöm sem volt, hogy most ezzel arra céloz, hogy menjek már vagy ne, de én úgy vettem, hogy elküld és minden alkalommal eljátszottam a sértődöttet, hiszen annyira egyértelmű volt számomra, hogy megyek. Londont nem nekem találták ki, vagy legalábbis nem jött még el az ideje, hogy itt éljek ezzel az életmóddal.
A délelőtt nagy részét az ágyba visszabújva töltöttük, bár élveztem Robbal együtt lenni, a gondolataim mégis mindig visszakalandoztak Huntington Beachre. Szinte hiányoztak. Jó, persze itt nem Lenára gondolok. De hiányzott Rev és rohadt szarul éreztem magam emiatt, hiszen az csak játék volt. Buta Raven.
- Családi problémák?
- Valahogy úgy – mosolyogtam rá szomorúan. Anyám egész héten arról papolt, hogy jó lenne már döntenem, hogy megyek-e vagy maradok, mert, hogy ne az utolsó napon szóljak már neki. gőzöm sem volt, hogy most ezzel arra céloz, hogy menjek már vagy ne, de én úgy vettem, hogy elküld és minden alkalommal eljátszottam a sértődöttet, hiszen annyira egyértelmű volt számomra, hogy megyek. Londont nem nekem találták ki, vagy legalábbis nem jött még el az ideje, hogy itt éljek ezzel az életmóddal.
A délelőtt nagy részét az ágyba visszabújva töltöttük, bár élveztem Robbal együtt lenni, a gondolataim mégis mindig visszakalandoztak Huntington Beachre. Szinte hiányoztak. Jó, persze itt nem Lenára gondolok. De hiányzott Rev és rohadt szarul éreztem magam emiatt, hiszen az csak játék volt. Buta Raven.
Kézen fogva sétáltunk be az egyik kávézóba, ami ez a pár hét alatt szinte a kedvencemmé vált. Rob édes volt, tényleg, de valahogy úgy éreztem, hogy nem hozzám való. Tudja, hogy ez csak pár hétig lesz ez így és nem érzek semmit iránta, ahogy ő sem irántam, de azért jól elszórakozunk.
Az állam a szó szoros értelmében leesett, mikor megláttam Revet, Lenát, Lizt és Synt a kávézóba belépni. Rev magabiztosan lépkedő alakját figyeltem. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult és örültem, hogy itt van. Megmagyarázhatatlan gondolatok cikáztak át az agyamban és próbáltam nem arra gondolni, hogy miattam jött, mert hiányzom neki. Ilyen dolgok nem történnek velem. Még akkor is nyitott szájjal bámultam rájuk, mikor Lizzie bátortalanul kinyögött egy meglepetést, majd magukat nem zavartatva leültek mellénk.
-Hey, Jimmy vagyok. Hívj csak Revnek. És te? – a szívem ezerszeresére gyorsult és próbáltam nem mutatni idegességem. Szerintem sikerült. Rob gyorsan lelépett, de hát meg is értem, hiszen tudott róluk. Nem sokat, de tudta, hogy engem is meglepetés szerűen ért ez és, hogy most belül majd szétrobbanok. Szinte meg sem szólaltam egész idő alatt, aztán Jimmy és Syn leléptek inni, én meg törődhettem Lizzivel és Lenával. Igen, én és Lena! Azt sem tudom, hogy ő egyáltalán, hogy képzelte, hogy ideállít. Na mindegy, próbáltam visszafogni magam, hiszen még mindig nem bírtam megszólalni. - És mégis azt, hogy képzeltétek, hogy csak úgy szó nélkül beállítotok ide? De most komolyan. – És én tényleg nem akartam bunkónak tűnni vagy valami, de lassan kiábrándulva a meglepetésemből ezek a szavak hagyták el az ajkaim.
- Kösz, hogy örülsz nekünk – vágta oda szarkasztikusan Lena. Neki örüljek, haha.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok csajok – rebegtettem meg a szempilláim. – Mit kerestek itt? - komolyodtam el és közben bedugtam a kulcsot a zárba. Még szerencse, hogy az egész lakás üres volt.
- Téged, ha nem tűnt még volna fel – jól van, drága, úgy látom, játszani szeretnél. Lizzie alig mert megszólalni, pedig neki őszintén örültem. Meg azért igazán segíthetett volna, mert, hogy Lenából semmit nem fogok tudni kiszedni, abban már biztos voltam.
- Hát, ez nagyon kedves. Mikor mentek?
Az idő nem nagyon akart telni, Lena pedig még az idegesítőbbnél is idegesítőbb lett. Majdnem mindenhova követett, hogy direkt szívasson, Lizzie pedig csak megszeppenve nézett minket. Néha közbe szólt és azt már megtudtam, hogy ő eleinte nem is jött volna csak aztán Syn elhozta, mert, hogy őt Rev hívta, mert nem tudom, miért. Komplikált.
- És mit akartok itt?
- Rev mondani akar neked valamit – vigyorgott Lena miközben tömte magába a csokimat. AZ ÉN CSOKIMAT. De nem szóltam, csak tűrtem. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen türelmes voltam. Aztán mikor eljutott az agyamig is, hogy mit mondott, a tenyerem izzadni kezdett és meg kellett támaszkodnom a konyhapulton. Az lehetetlen. De szerencsére nem látták rajtam, hogy mindjárt összeesek.
- Óh, igen? Hát, de ő most nincs itt, ha nem tűnt volna még fel – emeltem ki minden egyes szót érthetően -, szóval? – segítség kérően Lizzire néztem, aki azt hiszem végre megunta ezt az állapotot és felajánlotta, hogy ha már így összezárva kell lennünk, akkor filmezzünk. Direkt valami vérengzős horrornak nevezett filmet választottam, hát ha Lenának felfordul a gyomra és nevethetek egy sort, amint kidobja a taccsot. Igazából én nem bírom az ilyen filmeket, nem mintha félnék vagy ilyenek, egyszerűen nem jönnek be, mert bénák. De nem lett roszzul. Sőt, elkezdte taglalni a filmet és találgatott, hogy ki lesz a gyilkos meg ilyenek. Én meg beszálltam és bármit mondott én ellene voltam. Kárörvendve nevettem, mikor a végén kiderült, hogy ki a gyilkos és nem neki lett igaza. Az igaz, hogy én sem találtam el, helyette Lizzie volt az, aki már az elején tudta. Lehet, hogy látta a filmet. Szóval duzzogtunk egy sort Lizre, de az ajtódörömbölés megzavart minket, pedig épp Lena viccén nevettem. ÉN. Erre ő felsikított és eljátszotta, hogy a filmben van.
- Ez ő lesz! A gyilkos. Már nagyon ideges. Teljesen fel van bőszülve és már csak arra vár, hogy felvághassa a gyomrodat és vacsorát csináljon a beleidből.
- Jól hangzik, legalább ti sem maradtok éhen – forgattam meg a szemem és kimentem ajtót nyitni.
- Raveeeeeeeeeen – a fiúk mosolyogva zúdultak a nyakamba, én meg visszaöleltem. Nos, ennyire sem örültek nekem már egy ideje. Teljesen szét voltak csúszva, úgyhogy ma sem tudom már meg, hogy mit akarnak tőlem.
- Nem úgy volt, hogy egy hotelbe mentek? – közben elképzeltem anyám reakcióját, ha reggel megtalálja őket a nappaliban tanyázva.
- Hát, de. De inkább idejöttünk – rántotta meg a vállát Jimmy. Teljesen össze voltam zavarodva. Egyszerre örültem nekik és egyszerre akartam kidobni őket innen. Én nem akarom, hogy itt legyenek. Előlük jöttem el, legfőképpen Lena és Rev elől, erre tessék. De aztán előkerült egy üveg whiskey és már nem is törődtem semmivel. Elővettem a cigimet, mivel ma kivételesen keveset szívtam. Igen, rászoktam megint, mert, hogy sok évvel ezelőtt már volt vele problémám, de letettem és megmaradtam alkalmi dohányosnak. A pia fogyott a hangulatunk pedig javult.
-Hey, Jimmy vagyok. Hívj csak Revnek. És te? – a szívem ezerszeresére gyorsult és próbáltam nem mutatni idegességem. Szerintem sikerült. Rob gyorsan lelépett, de hát meg is értem, hiszen tudott róluk. Nem sokat, de tudta, hogy engem is meglepetés szerűen ért ez és, hogy most belül majd szétrobbanok. Szinte meg sem szólaltam egész idő alatt, aztán Jimmy és Syn leléptek inni, én meg törődhettem Lizzivel és Lenával. Igen, én és Lena! Azt sem tudom, hogy ő egyáltalán, hogy képzelte, hogy ideállít. Na mindegy, próbáltam visszafogni magam, hiszen még mindig nem bírtam megszólalni. - És mégis azt, hogy képzeltétek, hogy csak úgy szó nélkül beállítotok ide? De most komolyan. – És én tényleg nem akartam bunkónak tűnni vagy valami, de lassan kiábrándulva a meglepetésemből ezek a szavak hagyták el az ajkaim.
- Kösz, hogy örülsz nekünk – vágta oda szarkasztikusan Lena. Neki örüljek, haha.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok csajok – rebegtettem meg a szempilláim. – Mit kerestek itt? - komolyodtam el és közben bedugtam a kulcsot a zárba. Még szerencse, hogy az egész lakás üres volt.
- Téged, ha nem tűnt még volna fel – jól van, drága, úgy látom, játszani szeretnél. Lizzie alig mert megszólalni, pedig neki őszintén örültem. Meg azért igazán segíthetett volna, mert, hogy Lenából semmit nem fogok tudni kiszedni, abban már biztos voltam.
- Hát, ez nagyon kedves. Mikor mentek?
Az idő nem nagyon akart telni, Lena pedig még az idegesítőbbnél is idegesítőbb lett. Majdnem mindenhova követett, hogy direkt szívasson, Lizzie pedig csak megszeppenve nézett minket. Néha közbe szólt és azt már megtudtam, hogy ő eleinte nem is jött volna csak aztán Syn elhozta, mert, hogy őt Rev hívta, mert nem tudom, miért. Komplikált.
- És mit akartok itt?
- Rev mondani akar neked valamit – vigyorgott Lena miközben tömte magába a csokimat. AZ ÉN CSOKIMAT. De nem szóltam, csak tűrtem. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen türelmes voltam. Aztán mikor eljutott az agyamig is, hogy mit mondott, a tenyerem izzadni kezdett és meg kellett támaszkodnom a konyhapulton. Az lehetetlen. De szerencsére nem látták rajtam, hogy mindjárt összeesek.
- Óh, igen? Hát, de ő most nincs itt, ha nem tűnt volna még fel – emeltem ki minden egyes szót érthetően -, szóval? – segítség kérően Lizzire néztem, aki azt hiszem végre megunta ezt az állapotot és felajánlotta, hogy ha már így összezárva kell lennünk, akkor filmezzünk. Direkt valami vérengzős horrornak nevezett filmet választottam, hát ha Lenának felfordul a gyomra és nevethetek egy sort, amint kidobja a taccsot. Igazából én nem bírom az ilyen filmeket, nem mintha félnék vagy ilyenek, egyszerűen nem jönnek be, mert bénák. De nem lett roszzul. Sőt, elkezdte taglalni a filmet és találgatott, hogy ki lesz a gyilkos meg ilyenek. Én meg beszálltam és bármit mondott én ellene voltam. Kárörvendve nevettem, mikor a végén kiderült, hogy ki a gyilkos és nem neki lett igaza. Az igaz, hogy én sem találtam el, helyette Lizzie volt az, aki már az elején tudta. Lehet, hogy látta a filmet. Szóval duzzogtunk egy sort Lizre, de az ajtódörömbölés megzavart minket, pedig épp Lena viccén nevettem. ÉN. Erre ő felsikított és eljátszotta, hogy a filmben van.
- Ez ő lesz! A gyilkos. Már nagyon ideges. Teljesen fel van bőszülve és már csak arra vár, hogy felvághassa a gyomrodat és vacsorát csináljon a beleidből.
- Jól hangzik, legalább ti sem maradtok éhen – forgattam meg a szemem és kimentem ajtót nyitni.
- Raveeeeeeeeeen – a fiúk mosolyogva zúdultak a nyakamba, én meg visszaöleltem. Nos, ennyire sem örültek nekem már egy ideje. Teljesen szét voltak csúszva, úgyhogy ma sem tudom már meg, hogy mit akarnak tőlem.
- Nem úgy volt, hogy egy hotelbe mentek? – közben elképzeltem anyám reakcióját, ha reggel megtalálja őket a nappaliban tanyázva.
- Hát, de. De inkább idejöttünk – rántotta meg a vállát Jimmy. Teljesen össze voltam zavarodva. Egyszerre örültem nekik és egyszerre akartam kidobni őket innen. Én nem akarom, hogy itt legyenek. Előlük jöttem el, legfőképpen Lena és Rev elől, erre tessék. De aztán előkerült egy üveg whiskey és már nem is törődtem semmivel. Elővettem a cigimet, mivel ma kivételesen keveset szívtam. Igen, rászoktam megint, mert, hogy sok évvel ezelőtt már volt vele problémám, de letettem és megmaradtam alkalmi dohányosnak. A pia fogyott a hangulatunk pedig javult.
Reggel Jimmy mellett, anyámékra keltem a nappaliban. Ők magukat nem zavartatva vonultak fel a szobájukba, mi meg sorjában ébredeztünk. Kint ültünk a konyhában és álmos fejjel ittuk a kávénkat egy-egy cigi mellett. Kíváncsian néztem végig a barátaimon, hátha valamelyiknek eszébe jut, hogy még mindig várom a magyarázatot.
- Mit kerestek itt? – nyögtem végül, majd Lena egy fültől fülig érő mosollyal kitolt mindenkit a konyhából, ott hagyva engem Jimmyvel.
- Nos? – kezdtem megint kijönni a sodromból.
- Hát, ez igazából egy vicces történet – tette le a bögrét és gyújtott rá egy szivarra. Ja, hogy ő már csak szivart szív, nem tudtam, hogy ennyire beindult az üzlet…
- De jó, már úgyis rám férne egy jó nevetés – feleltem komoly arccal, ironikusan. Felnevetett.
- Lényegében annyi, hogy Lena azt akarja, hogy haza rángassalak, mert…
- Lena akarja ezt?
- Igen. Vagyis én is akarom, persze, mert hiányzol, meg eléggé seggfej dolog, hogy ott lakunk a házadban, mikor te itt vagy. Meg biztos a többiek is ezt akarják – a két utolsó mondatában valahogy kételkedtem.
- Hát hogyne. Szóval miért akarja? És miért nem ő maga kér meg erre?
- Mert azt hiszi, hogy beléd zúgtam, Rav – mosolyodik el és megrázza a fejét, ezzel is jelezve, hogy milyen őrült ötlet ez.
- Oh.
- De ne ijedj meg, mert rosszul hiszi. Nagyon rosszul – Forgasd csak meg a kést, nyugodtan. Akármennyire is próbáltam tagadni eddig, beleszerettem Revbe. Tagadtam, mert tudtam, hogy ő csak játszott, mert én is azt tettem. Meg, mert tökéletes vagyok az érzelmeim megjátszásában, hiszen színésznő vagyok, vagy mi. Szóval itt ülök szemben a férfival, akivel szemben elveszítettem azt a rohadt játékot -, amit rohadtul nem is tudom, hogy miért találtam ki és gyerekes is volt-, és épp bejelenti, hogy ő nem érez így irántam. Nem mintha, azt hittem volna, hogy igen, de reménykedni szabad, nem?
- Értem. – Észreveszi a hangomban a csalódottságot. Komolyan a szemembe néz, de én nem bírom állni azokat a gyönyörű kék tekinteteit, szóval elkezdem keresni a cigim. A kezeim remegnek és a bőgés és a sikítás között állok. Rev segít meggyújtani a cigimet, utána magához húz.
- Ez most komoly, bébi? – fantasztikus, rájött. Bár, a hangja megnyugtatóan hat, még is legszívesebben ellökném magamtól és ráordítanék, hogy menjen el, hogy hagyjanak békében elfelejteni őket. Még az is megfordult a fejemben, hogy itt maradok.
- Szóval? Ki a szerencsés? – toltam el óvatosan magamtól, próbáltam kitérni a kérdése elől, lehet, hogy nem is arra kérdezte…
- Mi van? – nevetett fel.
- Azt mondtad, hogy rosszul hiszi, ami egyértelműen egyenlő azzal, hogy találtál valaki mást. Ismerem? Jó fej?
- Őőőő… Lena az – próbálom könnyen venni. Ne akadj ki, Raven. Miatta dugtál Rev legjobb barátaival, amiről őszintén remélem, hogy nem tud. Lena szép, és ha nem veled beszél, még vehetjük úgyis, hogy jó fej. Lena megérdemli Revet. Lehet, hogy ezért ilyen szemét velem. Egyértelmű tehát, hogy Lena szereti Revet. – De van pasija… New Yorkban, érted? És börtönben van vagy volt, tudja a faszom. Tök hihetetlen – és ő nevet és nem zavartatja magát. Azért egy kicsit kiakadok, de mit tehetek. Nem fogok harcolni érte, még a végén az erdőben találom magam Pete mellett, Lena által.
- Lena lefeküdt Mattel és veled is mikor velem voltál együtt, de nem azért, na – vágom vállba nevetve, mikor felhúzza a fél szemöldökét és nevetve néz. – Áldásom rátok.
- Tényleg?
- Aha. Igaz eléggé sérti az egóm, hogy elvesztettem a játékot, de ne törődj velem. – Erőltettem magamra egy mosolyt, miközben a hányinger is rám jött. De nem rohanhatok el, az már túl sok lenne, nem lehetek annyira gyenge.
- Hülye játék volt.
- Igen – jegyzem meg halkan.
- Szóval haza jössz? – veszi ki a kezemből az újabb cigaretta csikket.
- Nem tudom még, Jimmy. Menjetek haza… kérlek.
- Nem tudom! De egy dologban biztos lehetsz, itt nem maradok többé! Remélem, örülsz – rohantam ki a házból, miután sikerült megint felidegesítenie a családomnak. Robhoz veszem az irányt és kicsit elszégyelltem magam, mikor rájöttem, hogy mióta Revék visszamentek Kaliforniába, azaz három napja, nem beszéltem vele. Hívott, írt üzenetet, még el is jött, de nem volt szívem a szemébe nézni. Nem volt hova mennem, majd valahogy kibeszélem magam. Kinyitja az ajtót, én meg rögtön neki rohanok, és a nyakába temetem az arcom. Nem kérdezi, hol voltam vagy, hogy mit csináltam. Letörli a könnyeim és óvatosan megcsókol, és ezzel felvilágosodik bennem, hogy pontosan erre vágytam az utóbbi pár napban, hogy valaki szeressen. Vagy legalábbis azt éreztesse velem. Felkap az ölébe és pár lépéssel már a matracon is fekszünk. Magamra húzom és végig simítva a hátát beletúrok a hajába.
- Mit kerestek itt? – nyögtem végül, majd Lena egy fültől fülig érő mosollyal kitolt mindenkit a konyhából, ott hagyva engem Jimmyvel.
- Nos? – kezdtem megint kijönni a sodromból.
- Hát, ez igazából egy vicces történet – tette le a bögrét és gyújtott rá egy szivarra. Ja, hogy ő már csak szivart szív, nem tudtam, hogy ennyire beindult az üzlet…
- De jó, már úgyis rám férne egy jó nevetés – feleltem komoly arccal, ironikusan. Felnevetett.
- Lényegében annyi, hogy Lena azt akarja, hogy haza rángassalak, mert…
- Lena akarja ezt?
- Igen. Vagyis én is akarom, persze, mert hiányzol, meg eléggé seggfej dolog, hogy ott lakunk a házadban, mikor te itt vagy. Meg biztos a többiek is ezt akarják – a két utolsó mondatában valahogy kételkedtem.
- Hát hogyne. Szóval miért akarja? És miért nem ő maga kér meg erre?
- Mert azt hiszi, hogy beléd zúgtam, Rav – mosolyodik el és megrázza a fejét, ezzel is jelezve, hogy milyen őrült ötlet ez.
- Oh.
- De ne ijedj meg, mert rosszul hiszi. Nagyon rosszul – Forgasd csak meg a kést, nyugodtan. Akármennyire is próbáltam tagadni eddig, beleszerettem Revbe. Tagadtam, mert tudtam, hogy ő csak játszott, mert én is azt tettem. Meg, mert tökéletes vagyok az érzelmeim megjátszásában, hiszen színésznő vagyok, vagy mi. Szóval itt ülök szemben a férfival, akivel szemben elveszítettem azt a rohadt játékot -, amit rohadtul nem is tudom, hogy miért találtam ki és gyerekes is volt-, és épp bejelenti, hogy ő nem érez így irántam. Nem mintha, azt hittem volna, hogy igen, de reménykedni szabad, nem?
- Értem. – Észreveszi a hangomban a csalódottságot. Komolyan a szemembe néz, de én nem bírom állni azokat a gyönyörű kék tekinteteit, szóval elkezdem keresni a cigim. A kezeim remegnek és a bőgés és a sikítás között állok. Rev segít meggyújtani a cigimet, utána magához húz.
- Ez most komoly, bébi? – fantasztikus, rájött. Bár, a hangja megnyugtatóan hat, még is legszívesebben ellökném magamtól és ráordítanék, hogy menjen el, hogy hagyjanak békében elfelejteni őket. Még az is megfordult a fejemben, hogy itt maradok.
- Szóval? Ki a szerencsés? – toltam el óvatosan magamtól, próbáltam kitérni a kérdése elől, lehet, hogy nem is arra kérdezte…
- Mi van? – nevetett fel.
- Azt mondtad, hogy rosszul hiszi, ami egyértelműen egyenlő azzal, hogy találtál valaki mást. Ismerem? Jó fej?
- Őőőő… Lena az – próbálom könnyen venni. Ne akadj ki, Raven. Miatta dugtál Rev legjobb barátaival, amiről őszintén remélem, hogy nem tud. Lena szép, és ha nem veled beszél, még vehetjük úgyis, hogy jó fej. Lena megérdemli Revet. Lehet, hogy ezért ilyen szemét velem. Egyértelmű tehát, hogy Lena szereti Revet. – De van pasija… New Yorkban, érted? És börtönben van vagy volt, tudja a faszom. Tök hihetetlen – és ő nevet és nem zavartatja magát. Azért egy kicsit kiakadok, de mit tehetek. Nem fogok harcolni érte, még a végén az erdőben találom magam Pete mellett, Lena által.
- Lena lefeküdt Mattel és veled is mikor velem voltál együtt, de nem azért, na – vágom vállba nevetve, mikor felhúzza a fél szemöldökét és nevetve néz. – Áldásom rátok.
- Tényleg?
- Aha. Igaz eléggé sérti az egóm, hogy elvesztettem a játékot, de ne törődj velem. – Erőltettem magamra egy mosolyt, miközben a hányinger is rám jött. De nem rohanhatok el, az már túl sok lenne, nem lehetek annyira gyenge.
- Hülye játék volt.
- Igen – jegyzem meg halkan.
- Szóval haza jössz? – veszi ki a kezemből az újabb cigaretta csikket.
- Nem tudom még, Jimmy. Menjetek haza… kérlek.
- Nem tudom! De egy dologban biztos lehetsz, itt nem maradok többé! Remélem, örülsz – rohantam ki a házból, miután sikerült megint felidegesítenie a családomnak. Robhoz veszem az irányt és kicsit elszégyelltem magam, mikor rájöttem, hogy mióta Revék visszamentek Kaliforniába, azaz három napja, nem beszéltem vele. Hívott, írt üzenetet, még el is jött, de nem volt szívem a szemébe nézni. Nem volt hova mennem, majd valahogy kibeszélem magam. Kinyitja az ajtót, én meg rögtön neki rohanok, és a nyakába temetem az arcom. Nem kérdezi, hol voltam vagy, hogy mit csináltam. Letörli a könnyeim és óvatosan megcsókol, és ezzel felvilágosodik bennem, hogy pontosan erre vágytam az utóbbi pár napban, hogy valaki szeressen. Vagy legalábbis azt éreztesse velem. Felkap az ölébe és pár lépéssel már a matracon is fekszünk. Magamra húzom és végig simítva a hátát beletúrok a hajába.
- Haza megyek – sóhajtom a mellkasán feküdve. Igen, mindezek után még haza akarok menni. Szeretem Robot, de nem akarom megbántani, amúgy is tudta, hogy ez a mi kapcsolatunk csak pár hétig fog tartani.
- Mikor? – ül fel idegesen. A cigis doboz után nyúl, és mielőtt rágyújt nekem is odadobja.
- Pár napon belül, talán már holnap – felülök és kezdem kicsit kényelmetlennek érezni a helyzetet. Nem így képzeltem el.
- De hát miért? Azt hittem maradsz. Hogy azért jöttél vissza és azért nem jelentkeztél pár napig.
- Mi? Ezt miből gondoltad? Amúgy is tudnod kellett volna, nem? Hogy egyszer úgyis elmegyek. Már az elején tudtuk.
- Igen, de azt hittem ez még változni fog… Reméltem, hogy változni fog, Raven.
- Nem értelek, Rob – kezdtem kiakadni, de nem akartam vele veszekedni, pedig éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Mit nem értesz? Tetszel, Raven, sőt, kezdek beléd szeretni. Hagytam, hogy játssz velem, de azt hittem tisztában vagy vele, hogy vannak érzéseim és nem fogom tudni megtagadni őket.
- Én nem szórakoztam veled! Te ajánlottad fel ezt a kalandos hülyeségedet. Neked kellett volna tisztába lenned az érzéseiddel és nem engedni nekik – felpattantam az ágyról és felkaptam magamra a ruháimat. Kezdett elszabadulni a pokol.
- Most mégis hova mész? Ez elől is el akarsz rohanni, igaz? Látom, nagyon megy ez neked! – elállta előlem az utat, nekem pedig ott elég volt, kirobbant belőlem minden. Egymás ellen kiabáltunk és állítottuk egymás elé a másik hibáját, amiket ez a kevés idő alatt kiismertünk. Könnyek csorogtak végig az arcomon és kirohantam a lépcsőházból. Ahogy a friss levegő megcsapta az arcom, megszédültem és megtámaszkodva a ház oldalába adtam ki magamból a reggelim. Kicsit álltam még és hagytam, hogy az épp eleredő esőcseppek felélesszenek.
Még mindig könnycseppekkel az arcomon kezdtem el pakolni a bőröndömbe. Azonnal el kell húznom innen. Lehet, hogy nem Kaliforniába megyek vissza, hanem a leghamarabb induló repülőre ülök fel, és kilyukadok a világ másik végén, nem tudom. A lényeg, hogy messze kerüljek, innen is.
- Szóval elmész? – lépett be anya a szobába. Hangja valamilyen szinten megnyugtatott és tudtam, hogy már nem haragszik rám.
- Úgy tervezem – lecsúsztam az ágyszélére és nem bírtam abba hagyni a bőgést. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Nem is tudom, hogy mikor volt ilyen utoljára. Talán, mikor 7 éves voltam és elestem a görkorcsolyával és felhorzsoltam a lábam. Oké, sosem volt az a szerető anya típus, de azt hiszem megedződhetett pár év alatt az öcsém mellett. Nem beszéltünk. Hagyott, hogy elmerüljek a gondolataimban és úgy hiszem ő is ugyanezt tette. Talán igaza van Robnak, hogy nem vagyok képes szembe nézni a tetteim következményével, és mindig elrohanok előlük. Hogy mindenkivel csak szórakozom, és nem törődöm az érzésekkel.
- Nem maradsz még pár napot? – hozott vissza anya hangja a való életbe, miután már kicsit megnyugodtam, legalábbis nem sírtam.
- Nem lehet. Én ezt nem bírom már itt.
- Figyelj, tudom, hogy nem könnyű ebben a családban élni, de adhatnál egy esélyt. Kezdjünk mindent az elejétől, Raven. Kérlek, maradj.
- Az elejétől? Mégis mit gondolsz? Hogy újra 10 éves leszek és meglephetsz csokikkal? Hogy segítesz a házimban és ezzel egy jobb család lehetünk? Hogyha most megteszed, amit már 10 éve meg kellett volna, akkor minden más lesz? Hát, tévedsz. Én pedig elmegyek, most azonnal.
- Nem csak én rontottam el, Raven! Nem hibáztathatsz mindig engem mindenért! – ordít utánam miután kivágtam a szobaajtót, de nem jön, hiába húzom az időt, azzal, hogy felveszem a cipőmet, vagy lassított felvétellel nyitom ki az ajtót, nem jön. Letörlöm a könnyeim, amik újra és újra elöntik a szemeim, majd hívok egy taxit.
Mosollyal az arcomon köszöntem el a taxistól, aki segített becipelni a zuhogó esőben a bőröndjeimet, majd elindulok megvenni a repülőjegyemet. Miután ezzel végzek, már csak egy órát kell várnom, hogy fel is ülhessek rá és véglegesen itt hagyhassam Londont.
- Szia, hazajöttem – hívtam fel Revet és próbáltam örülni a hangjának. Az igazság az volt, hogy fáradt voltam. Belefáradtam a saját hülyeségembe és mindent jóvá akartam tenni, így hát, akármilyen erősen gondolkoztam azon, hogy inkább Moszkvába utazok, idejöttem.
Erős, csontropogtatós ölelést kaptam Revtől, aki az anyám által itt hagyott kocsival jött elém, ahogyan csak tudott. Akkor sem engedett el, mikor megfogta a bőröndömet, így az ő karjával a derekamon elindultunk a kocsihoz. Egyedül volt, aminek örültem, még ha nem is beszéltünk semmit, mert félúton bealudtam. De még a hazaérkezés előtt felkeltem.
- Ne számíts rendre… És kérlek, ne ölj meg, ha meglátod a házat. – Örültem, hogy nem kérdezett semmit a nyúzott képemről és az élettelen hangomról, de ettől teljesen bepánikoltam. Nevetett, szóval nem lehet akkora gáz. Mondjuk Rev mindig nevet.
Belépve a házba levágtam magam mellett a bőröndöt és mélyet szívtam az otthoni levegőből. Bár ne tettem volna. Az undorító füves cigi szaga a tüdőmig hatolt és nem sokon múlott, hogy elhányjam magam. Ezen kívül és a szokásosnál több piás üvegeken kívül nem volt semmi gáz. Én legalábbis szétgraffitizott falakra, leszakadt ajtókra és mindenhol alvó csövesekre számítottam. De semmi ilyen nem volt, sőt alig pár ember aludt a nappaliban, meg az előszobában. A nappaliban egy álmos Synnel, aki eltátotta a száját, mikor meglátott. De örült, legalábbis ezt éreztette velem, mikor átölelt és mosolyogva megjegyezte, hogy jó újra látni, ilyen hosszú idő után. De lehet, hogy csak jó estéje volt.
- Én most elmegyek aludni, ha nem haragszotok meg. – Nyomtam el a cigi csikkem és a bőröndjeimet a nappaliba hagyva, már alig vártam, hogy ruhástul belevethessem az ágyba. De a tervem meghiúsulni látszott, mert mikor beléptem a szobámba már valaki vagy valakik feküdtek benne. Túlfáradt voltam ahhoz, hogy dühös legyek, így csak hangosan kijelentette, hogy tünés az ágyamból, de abban a másodpercben mikor megtettem, azt kívántam bárcsak ne tettem volna. Egy álmos Zacky bújt ki a takaró alól, mellette pedig egy vörös hajzuhatagot véltem felfedezni. A szívem majd kiugrott a helyéről, de nem volt időm gondolkozni, mert Lena is felébredt és mikor rájött, hogy mi a helyzet ki akart parancsolni a szobámból.
- Már elnézést, de azt hiszem, nem én vagyok itt az, akit ki kéne dobni a saját szobájából – mosolyogtam, majd az ajtóban megjelent Lizzie is, gondolom Lena ordítása ébreszthette fel. A szája elé kapta a kezét, de láttam, hogy nem meglepődöttségében, hanem inkább csak a mosolygást akarta visszafogni. Lena tekintetei villámokat szórt ránk, majd szorosan maga elé tekerve a takarómat kirohant a szobámból, így esélyem sem volt, hogy lássam van-e rajta fehérnemű. Hirtelen minden álmosság kiszállt a szemeimből és éreztem, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba.
- Szóval elmész? – lépett be anya a szobába. Hangja valamilyen szinten megnyugtatott és tudtam, hogy már nem haragszik rám.
- Úgy tervezem – lecsúsztam az ágyszélére és nem bírtam abba hagyni a bőgést. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Nem is tudom, hogy mikor volt ilyen utoljára. Talán, mikor 7 éves voltam és elestem a görkorcsolyával és felhorzsoltam a lábam. Oké, sosem volt az a szerető anya típus, de azt hiszem megedződhetett pár év alatt az öcsém mellett. Nem beszéltünk. Hagyott, hogy elmerüljek a gondolataimban és úgy hiszem ő is ugyanezt tette. Talán igaza van Robnak, hogy nem vagyok képes szembe nézni a tetteim következményével, és mindig elrohanok előlük. Hogy mindenkivel csak szórakozom, és nem törődöm az érzésekkel.
- Nem maradsz még pár napot? – hozott vissza anya hangja a való életbe, miután már kicsit megnyugodtam, legalábbis nem sírtam.
- Nem lehet. Én ezt nem bírom már itt.
- Figyelj, tudom, hogy nem könnyű ebben a családban élni, de adhatnál egy esélyt. Kezdjünk mindent az elejétől, Raven. Kérlek, maradj.
- Az elejétől? Mégis mit gondolsz? Hogy újra 10 éves leszek és meglephetsz csokikkal? Hogy segítesz a házimban és ezzel egy jobb család lehetünk? Hogyha most megteszed, amit már 10 éve meg kellett volna, akkor minden más lesz? Hát, tévedsz. Én pedig elmegyek, most azonnal.
- Nem csak én rontottam el, Raven! Nem hibáztathatsz mindig engem mindenért! – ordít utánam miután kivágtam a szobaajtót, de nem jön, hiába húzom az időt, azzal, hogy felveszem a cipőmet, vagy lassított felvétellel nyitom ki az ajtót, nem jön. Letörlöm a könnyeim, amik újra és újra elöntik a szemeim, majd hívok egy taxit.
Mosollyal az arcomon köszöntem el a taxistól, aki segített becipelni a zuhogó esőben a bőröndjeimet, majd elindulok megvenni a repülőjegyemet. Miután ezzel végzek, már csak egy órát kell várnom, hogy fel is ülhessek rá és véglegesen itt hagyhassam Londont.
- Szia, hazajöttem – hívtam fel Revet és próbáltam örülni a hangjának. Az igazság az volt, hogy fáradt voltam. Belefáradtam a saját hülyeségembe és mindent jóvá akartam tenni, így hát, akármilyen erősen gondolkoztam azon, hogy inkább Moszkvába utazok, idejöttem.
Erős, csontropogtatós ölelést kaptam Revtől, aki az anyám által itt hagyott kocsival jött elém, ahogyan csak tudott. Akkor sem engedett el, mikor megfogta a bőröndömet, így az ő karjával a derekamon elindultunk a kocsihoz. Egyedül volt, aminek örültem, még ha nem is beszéltünk semmit, mert félúton bealudtam. De még a hazaérkezés előtt felkeltem.
- Ne számíts rendre… És kérlek, ne ölj meg, ha meglátod a házat. – Örültem, hogy nem kérdezett semmit a nyúzott képemről és az élettelen hangomról, de ettől teljesen bepánikoltam. Nevetett, szóval nem lehet akkora gáz. Mondjuk Rev mindig nevet.
Belépve a házba levágtam magam mellett a bőröndöt és mélyet szívtam az otthoni levegőből. Bár ne tettem volna. Az undorító füves cigi szaga a tüdőmig hatolt és nem sokon múlott, hogy elhányjam magam. Ezen kívül és a szokásosnál több piás üvegeken kívül nem volt semmi gáz. Én legalábbis szétgraffitizott falakra, leszakadt ajtókra és mindenhol alvó csövesekre számítottam. De semmi ilyen nem volt, sőt alig pár ember aludt a nappaliban, meg az előszobában. A nappaliban egy álmos Synnel, aki eltátotta a száját, mikor meglátott. De örült, legalábbis ezt éreztette velem, mikor átölelt és mosolyogva megjegyezte, hogy jó újra látni, ilyen hosszú idő után. De lehet, hogy csak jó estéje volt.
- Én most elmegyek aludni, ha nem haragszotok meg. – Nyomtam el a cigi csikkem és a bőröndjeimet a nappaliba hagyva, már alig vártam, hogy ruhástul belevethessem az ágyba. De a tervem meghiúsulni látszott, mert mikor beléptem a szobámba már valaki vagy valakik feküdtek benne. Túlfáradt voltam ahhoz, hogy dühös legyek, így csak hangosan kijelentette, hogy tünés az ágyamból, de abban a másodpercben mikor megtettem, azt kívántam bárcsak ne tettem volna. Egy álmos Zacky bújt ki a takaró alól, mellette pedig egy vörös hajzuhatagot véltem felfedezni. A szívem majd kiugrott a helyéről, de nem volt időm gondolkozni, mert Lena is felébredt és mikor rájött, hogy mi a helyzet ki akart parancsolni a szobámból.
- Már elnézést, de azt hiszem, nem én vagyok itt az, akit ki kéne dobni a saját szobájából – mosolyogtam, majd az ajtóban megjelent Lizzie is, gondolom Lena ordítása ébreszthette fel. A szája elé kapta a kezét, de láttam, hogy nem meglepődöttségében, hanem inkább csak a mosolygást akarta visszafogni. Lena tekintetei villámokat szórt ránk, majd szorosan maga elé tekerve a takarómat kirohant a szobámból, így esélyem sem volt, hogy lássam van-e rajta fehérnemű. Hirtelen minden álmosság kiszállt a szemeimből és éreztem, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba.
