Idegesen nyomkodtam a telefonomat és törölgettem a percenként megjelenő
új üzeneteket. Nem állt szándékomban válaszolni neki. Nem akartam, hogy
itt legyen. A fejemben idegesen cikáztak a gondolatok, érzelmek és az
emlékek. Rich.
Tizenöt éves voltam. Fiatal és naiv. Tanévvége
volt, vagy nem is tudom, de számít ez? Nem volt kedvem suliba menni
aznap. Részben azért, hogy megmutassam a gondviselőimnek, hogy engem nem
irányíthatnak, részben pedig azért, hogy véget vessek a mintatanulói
képnek, amit mindenki kialakított a fejében rólam.
Hátamat a falnak
döntve, kezemben valami olcsó vodkával álltam Huntington Beach egyik
elrejtett, drogosok lakta utcájában. Magam sem tudom, hogy mertem
egyáltalán arrafele menni. Talán az idegtől, ami azután vezetett, miután
az akkori barátnőim kijelentették, hogy a csodálatos tervem, annyira
nem is csodálatos, mint azt én elképzeltem. De persze, nem mintha
azoknak az embereknek, akik az utcában tartózkodtak, nem lett volna jobb
dolguk is annál, mint egy sárgaföldig lerészegedett tinédzserrel
foglalkozni.
Tehát ott álltam, teljesen szétcsúszva, magamról mit sem
tudva, mikor egy srác sprintelve befordult az utcába. Hátát neki vágta a
falnak, kezeivel térdeire támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Nem
bírtam levenni róla a tekintetem. Napbarnított bőrétől teljesen elütött
szőke haja, meg a szinte világító kék szemei. Csak bámultam rá, ő pedig
nem látszott, hogy nagyon zavartatná magát. Mellém lépett és csak ennyit
szólt:
- Nem láttál a sarkon befordulni.
Értetlenül bólintottam
egyet, majd ő tovább rohant egy félutcányit és beugrott egy szemetes
mögé. Jót mosolyogtam rajta, megrántottam a vállam, majd tovább
tanulmányoztam a kezemben tartott üveg tartalmát. Nem sokkal később két
rendőr rohanva fordult be a sarkon, mire káromkodva, észrevétlenül a
táskámba csúsztattam az üveget. Természetesen első dolguk volt, hogy
hozzám lépjenek.
- Nem láttál egy szőke hajú, körülbelül ilyen magas srácot erre rohanni? – megráztam a fejem.
– Csak nem alkoholt ittál? – mosolyodott el a fejét rázva a másik. Újra megráztam a fejem.
-
Maradj itt – utasított, majd megbeszélték, hogy kétfelé vállnak és úgy
keresik tovább a srácot. Nem tudtam, mit tegyek. Ha ezek most bevisznek
és értesítik a szüleimet abból nekem kibaszott nagy gáz lesz.
- Azt
mondta szőke volt? – mosolyogtam ártatlanul, egy hirtelen ötlettől
vezérelve. Egyszerre bólintottak. Felemeltem a kezem és a sarok felé
mutattam, amerről jöttek. – Ha jól emlékszem arra rohant, egyenesen. –
Több sem kellett nekik mindketten futottak az említett irányba.
Elégedett mosollyal sétáltam a srác felé, majd odaérve köhintettem
egyet. – Kijöhetsz.
Elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem. A
nappaliban ültem a többiek között és még mindig az üzeneteket néztem.
„Megváltoztam.” „Beszélnünk kell.” „Ugyan már, legalább egy kibaszott
üzenetet visszaírhatnál.”. Mosolyogtam, bár nem igazán találtam
viccesnek. Nem féltem, pedig tudtam, hogy meg fog találni. Előbb vagy
utóbb és akkor nem fogok tudni menekülni. Gyenge leszek. Jimmy lépett a
szobába, mikor éppen felnéztem, hogy színpadiasan sóhajtsak egyet. A
levegő a tüdőmbe szorult és ajkaim óvatosan szétnyíltak. Tudtam, hogy
koncertjük lesz aznap és, hogy ez eléggé fontos szóval nem elég, ha az
első kezük elé kerülő ruhát veszik magukra. Szemeit fekete festék
keretezte. Lélegzet elállítóan nézett ki. Nem nézett rám. Őszintén?
Senki sem foglalkozott velem. Illetve néha magamon éreztem a
tekintetüket, de igyekeztem nem törődni velük. Még mindig őt figyeltem,
ahogy levágja magát közénk és viccelődve beszélgetésbe elegyedik Lenával
meg Siddel.
- A francba – szólaltam meg, mire minden szem rám
szegeződött, én meg inkább felrohantam a szobámba. Nem hagyhatom, hogy
újra így nézzek rá. Gondolataimból egy újabb SMS riasztott fel. „Tudom,
hol laksz Raven. Julia elmondta.” Fájdalmas felnyögtem. Hát, ennyit
erről. Ő volt az egyetlen, aki tudta. Akihez rögtön rohantam azután,
hogy hazajöttem. Aki megígérte, hogy segít, és nem mondja el. Julia.
Minden jól ment. Azután, hogy segítettem Richardnak meghívott inni. Hogyan is mondhattam volna nemet?
Mindennap
találkoztunk, totál szétcsúszva jártuk a várost és kisebb zűrökbe
keveredtünk. Tudtam, hogy Rich zűrös, ugyan miért rohant volna aznap is a
rendőrség elől? És be kell, valljam, ez tetszett benne.
Minden este
így rohantunk hozzánk, hol a rendőrség elől, hol pedig nem. És a
szüleim nem szóltak bele. Ugyan miért tették volna? „Majd tanul a saját
hibájából.” Igazából sosem tiltottak semmit, egyet akartak csak, hogy az
iskolát normálisan befejezzem, utána pedig egyetemre menjek. De ezen
kívül bármit megtehettem. És meg is tettem. Richard figyelt rám, ebbe az
illúzióba ringattam magam. Ő ott volt, mikor szomorú voltam, vagy
ideges, mikor törtem-zúztam és szükségem volt valakire, aki lenyugtat.
Vele megoszthattam a butaságaim, vagy amikor boldog voltam.
Együtt
voltunk. Nem mondtuk ki, de így volt. Mindennapot együtt töltöttünk,
csak ő meg én. Szerelmes voltam, de mit tudhattam én arról még akkor?
Bárhová követtem volna.
Nyár volt, egy éve lehettünk együtt akkor.
Egyáltalán nem volt annyira fényes, mint az elején hittem. Többször is
veszekedésbe torkollott a beszélgetésünk. De volt, hogy megütött és így
minden egyes alkalommal kiábrándultam belőle. Néha elhittem, hogy
sajnálja, hogy nem gondolja komolyan. Féltem tőle, féltem, hogy újra
megüt, féltem attól, hogy egyedül maradok, hogy egyiknap nem jön haza,
vagy, hogy egy másik nő karjaiban találom. Mégsem tettem semmit.
Ő
keményen drogozott, míg én minden erőmmel azon voltam, hogy
leszoktassam. Sosem próbáltam ki egyetlen szert sem, akárhogyan is
ajánlgatta.
- Jó kislány – dicsért meg mindig mosolyogva. Pedig nem
ezért volt az egész. Épp elég ilyet láttam a TV-ben, vagy az utcán,
olvastam az újságban, esetleg a könyvekben, hogy tudjam, milyen és, hogy
ellen tudjak állni, még akkor is, ha ő ott volt mellettem és hobbi
szinten űzte. Talán ő volt a legelrettentőbb példa számomra. Borzalmas
volt így látni, de szerettem és végig néztem. Úgy éreztem, hogy nem
tehetek semmit. Szüksége volt rám, ahogy nekem is ő rá. Senki másra nem
támaszkodhattunk.
Szinte alig jártam haza, az ő lakásában éltünk.
Egyedül voltam aznap is és egésznap arra vártam, hogy hazajöjjön. Jó
kedvem volt és csillogó szemekkel köszöntöttem mikor végre belépett a
házba. Ittunk, mint akkor mindennap, nevettünk és valahogy a kádban
kötöttünk ki. Emlékszem az érintéseire, a szavaira, bár nem voltam
tiszta. A mellkasán pihentem, míg ő a hajammal szórakozott. Arcomon
patakokban folyt le a fekete szemfesték, de nem zavart, mosolyogtam és
az alkoholtól ködös tekintetekkel figyeltem őt. Aztán észrevettem
valamit a kézfején. Tudtam, mi az, nem egyszer előfordult már, hogy egy
idegen nő telefonszámával a kezén jött vissza a pubból. Ilyenkor mindig
úgy éreztem, hogy összetörik bennem valami. Tizenhat voltam, túl fiatal
ahhoz, hogy tudjam, vagy, hogy tisztán lássak. Ennyi idősen több dolgon
mentem keresztül, mint ahogy az normális lett volna. Idegesen löktem le
magamról a kezét, miután tudtára adtam, hogy észrevettem a számot.
Kipattantam a kádból és az arcomon keserűen folytak végig a könnyeim.
- Most hova rohansz? – ideges volt. Nekem lett volna okom, hogy ideges legyek, nem neki!
- Sohasem változol, Richard! – utánam jött és az ajtóból figyelte, ahogy összepakolom a ruháimat.
- Úgysem mész el, Raven – rekedtes hangja a szívembe mart, de tudtam, hogy nem engedhetek neki. Mégis megtettem.
- Mit tudsz te egyáltalán rólam? Menjél és kefélgessed csak a lotyóidat.
- Itt vagyok, nem? Mindig visszajövök hozzád és akkor tessék! Állandóan ez fogad. Baszottul unom már a féltékeny kirohanásaidat.
És megint eljutottunk oda, hogy az én hibám minden.
-
Szóval az én hibám? – rohantam neki és ütöttem, ahol csak tudtam.
Eleinte hagyta, majd egy egyszerű pofonnal eltántorította maga mellől.
Az arcomhoz kaptam és fájdalmasan néztem rá a könnyeim mögül. Az arca
hideg volt, semmi érzelmet nem mutatott. Összetörve zuhantam az ágyra,
arcomat a kezeimbe temettem és úgy sikítottam. Nem mondott semmit,
viselkedése mégis hűvös volt. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott,
percek, talán órák, de végül a könnyeim sem folytak már csak feküdtem és
próbáltam nem gondolkozni. Összerezdültem, mikor hozzám ért. Azt
akartam, hogy elmenjen, hogy hagyjon ott feküdni, hogy elfelejtsen. És
közben mégis azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint régen. Hogy
szeressen. Hogy érezzem, hogy tartozom valakihez.
- Raven... Sajnálom, oké? Nem így terveztem.
Nem szóltam semmit csak felültem és onnan néztem rá.
- Most az lesz a legjobb, ha elmegyek – mondtam halkan.
-
Kérlek, ne tedd ezt – mondta kétségbeesetten. Nem volt erőm egy újabb
veszekedéshez, nem szóltam semmit csak felkaptam a táskám és az ajtó
felé indultam. – Ne menj el, kérlek – nézett mélyen a szemembe és
elállta az utat. Mitől lett hirtelen ilyen? – Szükségem van rád –
suttogta az arcomhoz közel hajolva.
- Richard én... – egyik kezével a
karom után kapott és kétségbeesetten nézett rám. Úgy éreztem magam,
mint egy elbaszott romantikus filmben. A zsebeiben kutatott valami után
és ezt figyeltem nagy érdeklődéssel, közben a könnyeimmel küszködtem.
-
Nézd – mosolyodott el végül, majd egy gyűrűt emelt a szája elé.
Meglepődöttségemtől kiejtettem a táskát a kezemből és kikerekedett
szemekkel bámultam az ékszerre. Mély levegőt vett. – Hozzám jössz?
Az
ágyamon feküdtem, a szívem lüktetett, az ajkaim megremegtek és az
arcomon végig folytak a könnyeim. Túl élénken élt bennem az emlékkép,
pedig nem akartam emlékezni. Gyorsan bekaptam egy pár nyugtatót, majd a
következő pillanatban már a koncert helyszínén is voltunk. Lassan
kezdtem hozzászokni, hogy emlékezet kieséseim voltak.
- Menjünk
el New Yorkba – nézett rám reménykedve azokkal az ellenállhatatlan kék
szemeivel. Jegyesek voltunk, boldogan simítottam végig a balkezemen
virító egyszerű gyűrűre. Persze ez nem azt jelentette, hogy ezentúl nem
veszekedtünk, vagy nem voltak problémáink. Egyszerűen csak elfogadtam,
és tudtam, hogy mindeneste hozzám jön haza, hogy én vagyok az utolsó
személy, akinek az ajkaira csókot lehel elalvás előtt és az első, mikor
felébred. Természetesen fájt, de ezt a fájdalmat mélyen eltemettem
magamba és valahogy sikerült is legyőznöm, így nem tudott felszínre
törni.
- Menjünk – leheltem egy csókot az ajkaira. Tudtam, hogy túl könnyen beleegyeztem, de már rég megadtam magam neki.
-
Igen Lena te biztosan jobban tudod. Jaj ez olyan tipikus, gyere már és
az én szerelmi életemet is tedd rendbe. Mondd már meg, hogy mit érzek
pontosan – tört ki belőlem a földön ülve, mikor Lena éppen Liz és Syn
kapcsolatának végét próbálta részletezni. Vége van kész, Liz nem bírta
és ennyi. Miért kell mindig mindenbe beleszólni? Sosem értettem az
egyszerű emberek gondolkozási módját.
- Hozzád nincs sok közöm.
- Ne baszd már meg, hát elvetted tőlem Revet.
Nagyot
nyeltem és kikerekedett szemekkel néztem a vörös lány meglepődött
arcát. Én is ugyan így éreztem magam. Áldottam az Istent, hogy Rev már
nem volt ott. Legszívesebben visszaszívtam volna, de ha már kimondtam
hát tessék. Előbb vagy utóbb úgyis kicsúszott volna a számon, és ez épp
most történt meg. Csak elegem volt már, hogy én mindig nyelek és
elfogadom, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem. De nem
esett le neki.
- Mi bajod van? Én Revet tőled?
Nem válaszoltam neki, gondolkozzon csak. Visszatértem a telefonomhoz és küldtem Richnek egy üzenetet. „Nem akarlak látni.”
-
Richaaaaard, menjünk innen, kérleek – valami garázsbanda koncertjén
voltunk. New York. Olyan nagy, annyi ember álmodik róla. Vajon hányan
jönnek ide mindennap, hogy új életet kezdjenek? Vagy éppen elmennek,
mert nem jött össze? Egy dolgot tudtam, mégpedig, hogy haza akarok
menni. Túl sokat ittam és Rich is beszedett valamit, majd
összehaverkodott egy pár züllött arccal.
- Hé, nyugodj már meg – intett le, én meg idegesen visszafordultam a zenének nem nagyon nevezhető zaj forrásához.
-
Na, gyere ide – húzott közelebb magához. Bűzlött a piától, állni is
alig bírt a lábain, így a kezeimet a mellkasához nyomtam, hogy
megtartsam, mielőtt még rám esne. Nyelvét végig húzta a nyakamon,
minden ellenkezésem ellenére is.
- Hagyj békén – mondtam neki és
próbáltam ellökni, sikertelenül. Ujjai a csuklómra fonódtak, másik
kezével a falat támasztotta a fejem mellett.
- Az enyém vagy, Raven –
utáltam. Már jó pár hete, hogy New Yorkban voltunk és ettől mintha
valami megváltozott volna benne. Agresszívebb lett. A csókokból
veszekedés lett, pofonokból ütések, az alkoholt felváltotta a drog.
-
Hagyj békén – ismételtem. Hangom elcsuklott. Nem kívántam. Nem akartam,
hogy hozzámérjen. Most tényleg nem. Már azt sem akartam, hogy olyan
legyen, mint régen. Haza akartam menni Kaliforniába.
Erősen magához
szorított, ajkait az enyémre tapasztotta, majd egy hangos reccsenéssel
letépte rólam a pólót. Nagy erővel az ágyra lökött, fájdalmasan
felnyögtem. Az alkohol szinte már teljesen kiszállt a fejemből, a
viselkedése most még rémisztőbb volt, mint előtte bármikor. Rettegtem.
Kezeivel a nyakam mellé támaszkodott, majd egy nagy lökéssel már bennem
is volt. Felsikítottam. A fájdalom és a rettegés minden érzést
kirekesztett belőlem. Remegő kezekkel simítottam végig az arcán, amiről
semmi érzést nem lehetett leolvasni és úgy könyörögtem neki, hogy ne. De
ahelyett, hogy abba hagyta volna, elfordította az arcomat, így a
könnyeimen keresztül bámultam a falat és vártam, hogy vége legyen.
Nem
éreztem semmit, mikor kiléptem az erkélyre. Hűvös volt, a nap is lassan
felkelt. Szorosabbra húztam magam körül a kardigánom, nem fáztam bár a
szél gyengéden fújta a hajam. Össze voltam zavarodva, rettegtem és nem
tudtam, hova mehetnék. Richard volt az egyetlen, akire ezelőtt
támaszkodhattam, de most pont ő az, aki elől menekülnöm kell.
Rezzenéstelen arccal néztem le az alattam elterülő magasságba. Lentről
szirénák és kocsik zaja hallatszott fel. Belülről sikítottam, mikor
megéreztem, hogy utánam jött. Mellém lépett, majd egy cigit a szájához
emelve neki dőlt az erkélynek. Hajamat kisimította az arcomból és a
fülem elől, majd ráharapott a fülcimpámra.
- Elmegyek zuhanyozni.
- Ne siess, mindjárt megyek én is – engedett el, és rágyújtott a cigire.
Le
akartam mosni magamról az érintését, az illatát. Mocskosnak éreztem
magam és szégyelltem, hogy idáig jutottam. Már tudtam, mit fogok tenni,
csak azt nem, hogyan. Siettem, ahogy csak tudtam és pont mikor belépett a
fürdőbe tekertem magam köré egy törülközőt. Minden érzelem nélkül
rámosolyogtam.
- Készítek reggelit, fürödj csak.
Elégedetten
mosolygott. Nem tudom, mikor jutottunk el eddig. Sosem mondta ki, hogy
mit érez és én sem vallottam be neki, hogy szeretem. A pofonokat még
elnéztem, és azzal nyugtattam magam, hogy heves vérmérsékletű, de ez?
Amit este tett, arra nincs magyarázat. Megvártam, amíg bezárja az ajtót,
majd rögtön a szobába rohantam, hogy az értékesebb tárgyaimat magamhoz
vegyem és pár perc után már a lépcsőn lefelé rohantam.
Stoppal mentem
haza. Borzalmas volt. Nem tudtam, kihez menjek, haza nem mehettem ilyen
állapotban. Juliához mentem, akivel ugyan már több, mint egy éve nem
beszéltem akkor mégis segített. Nála voltam, míg újra rendbe nem jöttem,
legalább kinézetileg, majd mintha semmi sem történt volna úgy
állítottam haza. Még hírből hallottam, hogy Richard hazajött, keresett
is, de nem sokkal később a zsaruk elkapták és így került börtönbe. Négy
évet kapott, ebből egyet végig rettegtem, és meg fogadva, hogy ilyen még
egyszer nem lesz, próbáltam tovább lépni. A gyűrűt elzártam a dobozba
és nem vettem elő többet. Csak egy emlék, ami már nem bánthat.
-
Raven, kérlek, csak engedj be. Beszéljük meg – nem tudom, hogy jutott
be a házba, bár sejtésem volt róla, hogy Rev engedhette be. Lentről Lena
hangját hallottam. Fantasztikus, újra lesz min csámcsognia.
-
Utoljára mondom, hogy menj innen Rich – az ajtó másik oldalán voltam és
két kézzel tartottam a kilincset, hogy még véletlenül se tudjon bejönni.
Nem féltem, tudtam, hogy nem bánthat. Ő számomra egyszerűen már csak
Rich volt, egy emlékkép. Már nem tudom, milyen érzés volt szeretni őt,
de tudom, hogy boldog voltam. De azzal hogy újra feltűnt minden
megváltoztatott. Most itt van, újra érinthetem, talán visszahozhatunk
mindent, elfelejthetem a rosszat és csak a jó lesz meg. Össze voltam
zavarodva, nem voltam képes tisztán gondolkozni. Elengedtem a kilincset,
ami azonnal lenyomódott és újra ott állt előttem. Arca meggyötört volt,
és mégis. Ő volt az. Szótlanul néztük egymást, majd belépett a szobába
és bezárta maga mögött az ajtót. Menj el, mi előtt még szükségem lenne
rád, könyörögtem magamban. Furán éreztem magam és erős nyomást éreztem a
mellkasomban.
- Nincs senki, akihez mehetnék – sóhajtotta és levágta magát az ágyamra.
- El kell menned.
- Hát, nem érted? – pattant fel, majd idegesen elkezdett járkálni.
- Mit kéne értenem Richard?
- Csak még egy esélyt kérek. Mindenkinek jár a második – hajolt közelebb.
- Túl sok másodikat kaptál már.
- Megváltoztam.
- Ez nem elég.
-
Sajnálom, ami akkor történt. Függő voltam, nem gondolkoztam. –
Megráztam a fejem és az ajtóra mutattam. Könnyeim lassan kezdtek folyni
az arcomon, de megkönnyebbülten vettem észre, hogy elmegy. Akárhogyan
is, de tudtam, hogy visszajön még.
- Freyaaaa, baszd meg ne hazudj már – nevetett fel Matt. A fejem lüktetett és nem tudtam, hogy mit keresek már megint közöttük.
-
Nem hazudok. Héééé, jó oké, akkor igazad van, csak add vissza a sörömet
– röhögött olyan nagyon idegesítő hangon. Azt kívántam, bárcsak
elmennének. Hogy kerültek ide? Biztos nem hozzám jöttek, más meg nincs
is itthon.
- Raven, minden rendben? – kérdezte végül Matt, az ölében
ülő lánnyal. Mindketten kíváncsian bámultak rám én meg idegesen
felhorkantottam.
- Figyu, csak azt akartuk megnézni, hogy minden
rendben van-e – nem válaszoltam, csak meghúztam a kezemben levő üveget
és bólintottam. – Szóóóóval, mi most megyünk akkor. Ha bármi baj van,
tudod... Nekünk szólhatsz. Esetleg ha a vőlegényed...
- Nem a vőlegényem.
- De eljegyzett nem?
- Jó, majd szólok. De amint látod remekül vagyok, szóval talán le is léphetnétek.
A
konyhában voltam, hogy minek azt már én sem tudom, mikor kintről
zajokat hallottam. Képzelődnék? Ó, dehogy. Csak Lena az meg Rev. Az
utóbbi napokban tök megszokott, hogy ezek ketten együtt lógnak.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, mikor beléptek a konyhába.
- Hozzám jött – köhintett Rev.
- Ugyancsak. Nancynek már nem elég jó, Sidney?
- Jól van Raven. Ki vele, mi fáj?
-
Hát senki sem látja rajtam kívül, hogy te csak egy ócska ribanc vagy?
Mégis mit szeret benned mindenki annyira? – nyomtam meg az utolsó szót.
Szemeimből csak úgy sugárzott felé a gyűlölet.
- Lena, jobb lesz, ha
most mész – szólt közbe végül Jimmy. Végülis örültem, hogy nem én
voltam az első, aki elhagyja a helyiséget. De Lena nem mozdult.
- De most úgy őszintén, Rev – fordultam felé, Lenát figyelmen kívül hagyva. – Mégis mit akarsz te ettől?
- Ezt nem most kéne megbeszélni.
-
És akkor mégis mikor? – emeltem fel a hangom. – Eljössz értem Londonba.
Utánam jössz, azután, hogy keféltél vele, hogy tönkretettél mindent, és
én hülye még adtam volna neked még egy esélyt. Erre kijelented, hogy
belezúgtál!
- Nem magamtól mentem. Ő rángatott – mutatott a lányra.
- Engem hagyjatok ki ebből.
- Baszd meg, legalább élvezed, hogy sikerült mindent tönkre tenned? Ha?
-
Senki nem kérte, hogy gyere vissza – mondta ki végül. Nem tudtam, mit
teszek, arcomat elöntötte a vér, a szívem fénysebességre kapcsolt és a
következő pillanatban már ott álltam. Lena mellett egy késsel a
kezemben.
- Raven, mi a faszomat csinálsz?
Magam sem tudtam. Már
nem a józanész vezérelt. Valami belülről dörömbölt. Ki akart törni a
mellkasomból. Talán az eszem, ami tudta, hogy ezt nem kéne. De már rég
elködösített a sok nyugtató.
- Hiszen ő egy kibaszott drogos. Tudjuk, hogy az nézz csak rá. Ott van a karján.
- Már tiszta.
- Aki egyszer függő volt, az az is marad. Szánalmas.
- És te? Nyugtatókon élsz már hetek óta, gyógyszereket szedsz. Ezt minek hívod?
Nem
válaszoltam. Jimmy szemeibe fúrtam a tekintetem és valahogy homályosan
érzékeltem, amint egy alak belép a konyhába, majd el is hagyja a
helyiséget. Lena hajába markoltam és a kést a nyakához nyomtam. Nem állt
szándékomban megölni. Szemeiben a félelem kavargott a gyűlölettel.
Utáltam őt. Bár azt sosem tudnám megmondani, hogy hogyan jutottunk el
eddig. Ő kezdte. Ennyi volt a biztos.
- Add ide a kést – hallottam
meg valahonnan Matt hangját. De mikor került ő ide? És Freya? Syn is ott
volt, mellette pedig Sid. Mind rám figyeltek. Mind engem figyeltek.
-
Ha közelebb jössz megteszem – köptem a szavakat. Óvatosan végig húztam a
lány nyakán a kés hegyét és élvezettel figyeltem, ahogy megremeg. Lena
félt. Tudta, hogy rajtam múlik az élete és én kiélveztem a helyzetet.
Hatalmam volt felette. Sid idegesen támaszkodott egyik lábáról a
másikra, Freya a mellette álló Syn kezeit markolászta és úgy nézett
engem a nagy szemeivel.Az ajtó kinyílt és a kék szemek magukkal
ragadtak. Hát, mit keresel te már megint itt? Richard. Egy mosolyt
láttam a szája szélén, és tudtam, hogy szánalmas, amit teszek, de ő
ismert. Látta, hogy eszem ágában sincs megölni Lenát bár olyan szívesen
megtenném. Nem lehet.
- Menj el – tátogtam neki, mire kilépett a konyhából és még hallottam a bejárati ajtó csapódását.
Még
egyszer körülnéztem. Ők nem tudják, hogy mire gondolok. Az érzéseim.
Egyszerűen azt akartam, hogy valaki érezze, amit én. A szüleim
viselkedése, Jimmy, majd ahogy átvág, és újból játékként használ, a
mostohahúgom halála. Rich feltűnése, az emlékek visszatérése. Régen
annyira könnyen ment. Kikapcsoltam magam és kész. Most pedig azt
akartam, hogy tudják, mit érzek, hogy nekem sem könnyű és csak azért
mert nem beszélek róla, nincs rendben semmi. Bántani akartam valakit, és
ez a valaki Lena lett. Minden okom meg volt ahhoz, hogy bántsam. Talán ő
az, aki miatt idáig jutottam. Mélyen az arcába hajoltam, majd egy
keserű mosoly után a földre löktem. Sid rögtön felráncigálta és a
karjaiba zárta. Ők nem tudják. Annyira nem tudnak semmit, el vannak
telve a saját boldog kis életüktől és észre sem veszik, hogy mit tesznek
a másikkal. Nem tudják milyen minden reggel úgy felkelni, hogy
undorodsz magadtól, a testedtől a gondolataidtól. Hogy utálod, ami vagy.
Idáig jutottam. Talán az egyetlen személy, aki itt megérdemli, hogy
meghaljon... Én lennék. De nem ment. Mindenki előtt öngyilkosságot
elkövetni? Azt még én is tudtam, hogy nevetséges. A kés kiesett a
kezemből, a térdeim remegtek, majd Matt izmos karjait éreztem a derekam
körül.
Egy idegen szobában ébredtem. Ismerős volt a szoba
berendezése, a ház stílusa, de képtelen voltam megerőltetni annyira az
agyamat, hogy visszaemlékezzek. Fájt a fejem és sürgősen valami
folyékonyra volt szükségem, mert úgy éreztem, hogy bármelyik percben
kiszáradhatok. A konyhában Lizt találtam, aki éppen valamit főzött. Vagy
olyasmi. Ja és Liz. Hát, persze. Egyébként irigylem. Saját háza van,
azt csinál, amit akar. Mondjuk csak az utóbbi időkben kezdtem így
érezni. Túl sok volt az együtt élésből, szerintem ezt nem nekem találták
ki.
- Jó reggeeeelt – mosolyodott el. – Tessék, pirítós meg van ott jam és vaj.
Mutatott
az asztalra, mire egy hálás pillantást vetettem rá és leültem. Eszem
ágában sem volt enni, hetek óta alig eszem, egy falat sem menne le most a
torkomon.
- Kaphatok valamit inni? Meg esetleg valami nyugtatót?
Vagy fájdalom csillapítót? Esetleg altatót, vagy mindhármat –
mosolyogtam rá mire csak egy „Hülye vagy, ember?” nézést kaptam
válaszul, meg valami letolás félét.
- Nem hagyom, hogy kinyírd magad –
rázta meg a fejét. Leült mellém egy pohár vízzel a kezében, majd elém
tolta azt és csak néztünk ki a fejünkből. Gőzöm sem volt, mit keresek
nála, vagy mi történt az elmúlt pár napban. Minden erőmmel azon voltam,
hogy ezen gondolkozzak és, amikor beugrottak a képek a pohár kiesett a
kezemből. Segélykérően néztem Liz kék szemeibe. Hálás voltam
érte, hogy egészen eddig nem kérdezett erről, de ahogy minden hirtelen
az eszembe ötlött, úgy éreztem megőrülök. Nem voltam képes gondolkodni.
Arcomat a kezeimbe temettem és úgy mondtam.
- Szánalmas vagyok. Nem érdemlem meg, hogy éljek.
Kezeimet
ökölbe szorítottam, majd a combomat kezdtem el püfölni velük, aztán
áttértem a többi testrészemre és egyetlen szót ismételgettem. Gyűlölöm.
Körmeimet a bőrömbe mélyesztettem majd felszakítottam azt, meglepetten
vettem észre, hogy nem éreztem a fájdalmat. A bőröm alól kibuggyanó
vércseppek elkenődve száradtak a karomra, miközben újra az öklömmel
értem a testemhez, ahol tudtam egyetlen szót sikítozva hisztérikusan.
Gyűlölöm. Liz hangját hallottam valahonnan.
- Raven! Hagyd abba,
hallod? Nesze itt van, vedd be, csak hagyd már ezt abba! – levágott elém
egy doboz nyugtatót, amit nagy lendülettel, mintha valami kincs lenne,
magamhoz kaptam.
- Hogy menjek így ki emberek közé? –néztem rá könnyes szemmel. Nem tudtam, mi lett volna jobb. Ha eljátssza a pszichológust és vallatásszerűen kikérdez, vagy, hogy hallgat. A második mellett döntött és így ültünk ott pár percig, közben pedig eszembe jutott, hogy Liznek sem lehet könnyebb, hiszen most szakított Synnel, illetve olyasmi. Az elején mindenki közbe akart szólni, most meg hagyják, hogy egyedül legyen itthon. Jobban megnéztem. Szemei alatt karikák éktelenkedtek és igazán ráfért volna egy kiadós alvás. És akkor erre jövök én.
- És most mesélj el nekem mindent.
- Olyan hülye vagyok, biztos van jobb dolgod, mint engem ápolni, amúgy sem tudom mit keresek itt, szerintem le is lépek - próbáltam kibeszélni magam. Én nem akartam elmondani neki, nagyon nem.
