Bukdácsolva sétáltunk a kihalt utcán, bal oldalamon a vállamba markoló
Revvel. Nem beszélgettünk és már alig vártam, hogy hazaérjünk. Néha
megálltunk, hogy pihenhessen, bár a vérzés már nagyjából elállt.
Átkaroltam a derekánál és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor
megláttam a házat. A konyhában leültettem egy székre és a mosogatóhoz
léptem egy rongyért, amit a csap alá tartottam, majd óvatosan törölgetni
kezdtem a rászáradt vért az arcáról és próbáltam nem figyelembe venni a
fájdalmas kifejezését. Fáradt voltam és küzdöttem magammal. Egy részt
örültem, mert részben szüksége volt rám, de legszívesebben felmentem
volna a szobámba átaludni egy pár hetet. Arra lettem figyelmes, hogy
kinyitja a szemét és engem figyel. Megváltozott a kapcsolatunk Revvel,
már nem néz át rajtam és nem használ a játékaként. Bár, kerültem őt,
hiszen szégyelltem magam, hogy olyan könnyen megkapott és szánalmasan
viselkedtem, mert engedtem, hogy az érzéseim irányítsanak. Néha még fáj,
hogy neki sem kellettem, de azt hiszem, kezdem elfogadni. Mondjuk, nem
igazán mondanám, hogy belezúgtam vagy ilyesmi, még épphogy csak
zuhantam. Óvatosan letöröltem az utolsó foltokat, majd a kezébe nyomtam a
rongyot és felsiettem a szobámba. Reméltem, hogy innentől kezdve nem
lesz rám szüksége és kialudhatom magam.
Kipihenten ébredtem
aznap, amit nem kis meglepettséggel vettem észre. Az utóbbi pár napom
eléggé az alkohol körül forgott, néhány nap ki is esett az
emlékezetemből. Pár whiskey-s üveg mellett elsétálva kimásztam a
szobámból és a fürdő irányába indultam. Lezuhanyoztam és annak
érdekében, hogy kitisztítom egy kicsit a fejem és rendbe teszem a
gondolataim, elindultam sétálni. Nagy figyelemmel néztem a mellettem
elhaladó embereket és meglepően felszabadultnak éreztem magam, a szél
megborzolta a hajam, ezzel jelezve, hogy közeleg a nyár vége.
Felsóhajtottam. Régóta gondolkozom már, hogy halasztok egy évet az
egyetemen, de eddig nem mertem bevallani magamnak sem, nem hogy
elmondjam anyámnak. Teljesen kiakadna. Bár, még mindig úgy érzem, hogy a
színészet az, amit nekem találtak ki, hiszen mindig mindenen drámázok.
Próbálom is rábeszélni magam, hogy jó lesz, mert tavaly is jó volt, de
legalább van még egy másfél hónapom eldönteni, addig bármi közbe jöhet.
Hazafelé
vettem az irányt. A házból már kihallatszott a bent levők nevetése és,
amikor beléptem boldogan köszöntöttek. A telefonom csörgésére lettem
figyelmes, mire mindenki elhallgatott én meg akaratlanul, de felvettem.
- Igen?
Teljesen
lesokkolva hallgattam végig, ahogy anyám tíz percen keresztül ordibált
velem. Amanda meghalt. Biztos voltam benne, hogy mindenki kristály
tisztán értette a ’beszélgetést’. Amanda túladagolta magát. A hangom
remegett, és alig hallatszott, ahogy ellenkeztem. A fülemet borzalmasan
sértette a rikácsoló hang. Nem, az nem lehet. A nő pedig, akit eddig az
anyámnak szólítottam engem hibáztatott mindenért. Én voltam rossz
hatással a mostohahúgomra. Még csak nem is szerettem. Már azzal
fenyegetőzött, hogy nem fizeti az egyetemet nekem, meg a házat sem és,
hogy soha többé nem akar látni. Meg akartam kérdezni, hogy mégis ki a
vérszerinti lánya én, vagy ő volt? Soha életemben nem nyúltam a
drogokhoz. Ahogy a hangom elcsuklott, az első könnycsepp is utat tört
magának. Mostohaapám vette át a telefont és próbált nyugtatni. Túl
gyorsan folytak körülöttem az események. A térdeim remegni kezdtek, és
úgy éreztem meg kell támaszkodnom, de nem tettem. Ő nem hibáztatott.
Hallottam a hangján a fájdalmat, de nem hibáztatott. Azt mondta, hogy
majd beszélünk még és letette. Ő tudja, hogy nem miattam volt. Üres
tekintetekkel fordultam vissza a teljesen elcsendesedett társasághoz.
Mindenki arcán a sajnálatot véltem felfedezni. Nem akarom, hogy
sajnáljanak. Minden annyira zavaros. El akarok menni innen.
- Nincs jobb dolgotok?!
Rohantam,
ahogy csak tudtam, minél messzebb akartam lenni. A hangok elmosódtak és
a könnyeimtől alig láttam. Végül egy parkba érkeztem, majd leültem a
fűbe és csak néztem magam elé. Lefeküdtem és a zsebemben lapuló cigis
doboz után nyúltam. A füves cigin átsimítva vettem ki egy szálat és a
számba téve meggyújtottam. Igaz el akartam tűnni pár órára és nem érezni
vagy gondolni semmit, de az a két szál füves cigi már vagy három napja
ott lapul a dobozban és gőzöm sincs, hogy honnan szereztem, mert ugyebár
az utolsó pár napban én sem voltam teljesen józan és nem karok azért
meghalni. Behunytam a szememet és hagytam, hogy a nap simogassa a bőröm.
Újabb zokogás tört fel a torkomból, de én magam sem tudtam, hogy miért.
Világ életemben utáltam Amandát, bár a halálát sosem kívántam
természetesen. Ó, te szegény lélek, édesanyám újabb áldozata…
- Húzz
el – sóhajtottam, mikor csukott szemhéjaimon keresztül érzékeltem, hogy
valaki éppen rám vetődő árnyéka miatt a napfény már nem vakít el. De az
alak meg sem mozdult, így hát kinyitottam a szemem, amit azonnal meg is
bántam. – Basszus.
Felültem így már szépen láthattam, hogy az illető
nem más, mint Zacky. Ő is leült mellém és rágyújtott. Még egy utolsót
beleszívtam a csikkbe, majd eldobtam és felültem mellé.
- Hajts rá –
mondtam az aggódó tekinteteit fürkészve. Igazából nem tudtam, hogy mi
bántja őt, csak tippelni tudtam, hogy az egyik az Freya lehet.
- Freya ismeri Sidet. Ugye te is észrevetted?
- Hát, nehéz lett volna nem észrevenni. Főleg Lena féltékeny tekinteteit. Nagyon édes, mikor féltékeny. – Nevettem fel keserűen.
- Csak szerelmes…
- Love is in the air.
Szóval
igen, Zacky beszél velem, annak ellenére, hogy eléggé hangulatingadozós
kedvemben vagyok és többször is volt érzelem kitörésem az utóbbi
időkben, amit a többiek ijedten figyeltek. És akkor itt van Lena meg Sid
is. Életemben nem gondoltam volna, hogy ez a Sid TÉNYLEG létezik és
akkor egyszer csak beállított. Jó, így utólag nem tudom, hogy mégis mit
vártam tőle, eléggé ijesztő és nem csak a kinézete, meg a hegei miatt,
hanem mert túl könnyen beilleszkedett. De engem nem zavar, mostanában
még Lena sem, mert nagyon aranyosak együtt. És biztosan szeretik
egymást. Irigylem őket, de ezt soha senkinek nem vallanám be.
- Jössz?
- Nem akarok haza menni.
- Már rég leléptek, ne aggódj.
Haza
sétáltunk, de még mielőtt Zacky bármit mondhatott vagy tehetett volna,
megkértem, hogy lépjen le. Rögtön a gyógyszeres polcom felé vettem az
irányt, amiből ki is kaptam egy doboz altatót, majd a számba tettem
párat és a maradék whiskey-vel leöblítettem.
Az elmúlt pár hetem
körülbelül így telhetett, gyógyszeren és az ágyamban. Minden reggel két
szem altató és egésznapra elfelejtem, ki vagyok. Így akartam tenni
aznap is, de e helyett csak arra voltam képes, hogy az üres dobozt
rázzam idegesen. A falhoz vágtam, illetve ahhoz terveztem, mivel nem
számítottam, hogy abban az irányban van a szekrényem is, így az iszonyú
nagy zajjal érkezett meg a polcomra, lelökve párat az ott levő dolgok
közül.
Feltéptem az ajtót és nagy zajjal becsörtettem a fürdőbe,
hátha ott találok valamit. A fejem lüktetett, a vérnyomásom az eget
verhette. Kivágtam a gyógyszeres szekrény ajtaját, nagy figyelmet
biztosítva arra, hogy még véletlenül se nézzek a tükörbe. Dühösen
dobáltam ki az üres dobozokat, meg a hasznavehetetlen tablettákat, de
semmi használhatót nem találtam. Még nyugtatót sem, így visszazártam a
polcot, nem is figyelve a tükörre. Minden gondolat kiszállt a fejemből,
és a dühöm helyét is már az undor váltotta fel. A szemeim alatt fekete
karikák éktelenkedtek teljesen elütve a hófehér bőrömtől. Hajam kócosan
és élettelenül lógott a fejemről, míg lejjebb tekintve a mellkasomon
kiágaskodó kulcscsontjaimra lettem figyelmes és az alattuk gyönyörűen
kirajzolódó tetoválásomra. A csípőcsontom is épphogy át nem szakította a
bőrömet. Nem bírtam tovább nézni ezt a képet, lerohantam a nappaliba és
levágtam magam a kanapéra. A konyhából Jimmy lépett ki.
- Téged is
látni? – idegesen hümmögtem egyet, mire bólintott és leült mellém.
Ránéztem és észrevettem, hogy nem érzetem semmit. Nem voltam izgatott,
ideges vagy akár csalódott, de még szomorú sem. Semmit sem éreztem,
mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. Egyszerűen kikapcsoltam,
ahogy ránéztem. Olyan messzinek tűnt pedig ott ült mellettem. Nem mintha
régebben annyira közel engedett volna magához. Mindig is éreztem, hogy
amikor a fiúkkal van valahogy feldobottabb. Velem is viccelődött, mint
ahogy mindig mindenkivel, de csak mellettük volt igazán Jimmy. Csak a
barátaival. Régen mit meg nem adtam volna, hogy velem is és rám is úgy
nevessen. És most itt van és biztos vagyok benne, hogy ha nagyon
próbálkoznék, legalább barátok lehetnénk, de én már feladtam. Nem mintha
mindig is annyira nagy esélyem lett volna nála, vagy ilyesmi. Túl sok
energiát fordítottam rá és túl sokat rágódtam ezen. Nem tudom, hogy
megérné-e.
Megcsörrent a telefonja, amit nagy lendülettel fel is
kapott. Matt hangját hallottam a túl vonalról és mivel nem láttam sok
értelmét maradni, inkább felsétáltam a szobámba. A szekrényem elé
léptem, hogy visszapakoljam a gyógyszeres doboz miatt leesett tárgyakat
és a szemem megakadt a dobozomon. Végig simítottam a doboz fa anyagán,
majd az ölembe kapva letelepedtem az ágyamra. Óvatosan kiemeltem a
gyűrűt, majd a tenyerembe rejtettem. A fényképeket néztem és a rajta
levő arcot. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, pedig nem voltam
szomorú. Mennyi fájdalmas emlék egy dobozba rejtve. És akkor bevillant.
Öt éve. Pont valamelyik napja volt öt éve. Nem féltem, régen eleget
rettegtem tőle, de kellemetlen érzés kavargott a gyomromban és úgy
éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, ezért a fürdő irányába
indultam. A nappaliban Rev iszogatott és, ahogy meglátott elhaladni
mosolyogva utánam kiabált.
- Holnap koncertünk lesz!
Örültem nekik
és néhány másodpercre még a saját gondjaimat is elfelejtettem, de a kád
szélén ülve, mikor megcsörrent a telefonom, jelezve, hogy üzenetem
jött, megszédültem. Egy rég nem látott név volt a kijelzőn. Richard.
Kikerekedett szemekkel olvastam el a tömör üzenetet. „Hazajöttem.”
