Felnéztem a felhőtlen égre. Kalifornia. Igen, ez Kalifornia. Sehol egy felhő, csak a tiszta, kék ég. A nap vakítóan sütött, a bőrömet égette, a szemem már könnyezett, de még mindig az eget bámultam. Mi olyan különleges benne, ha? Miért őt választja mindenki, miért ő a fontosabb, és én miért vagyok ilyen elcseszett?
Oldalra fordítottam a fejem, ahol megpillantottam pár verekedő fiút. Lehunytam a szemem, hallgattam a kiabálásukat, az ütések hangját, a feljajdulásokat. Fájdalom.
Felsóhajtottam, majd csiga lassúsággal újra kinyitottam a szemem és felültem. A vállamra kaptam a mellettem heverő bőr táskám, majd amint felálltam, futni kezdtem. Futottam céltalanul, valamerre, bármerre, csak el innen.
Nem éreztem a lábaimat, muszáj volt megállnom. A térdemre támaszkodtam, kifújtam magam, közben erősen behunytam a szemem.
- Segithetek, gyermekem? - hallottam meg egy női hangot magam mellől,mire felkaptam a fejem. A nő magas volt és vékony, már amennyire a ruha láttatni engedte. Megáztam a fejem.
- Fáradtnak tűnsz, biztos nem kérsz egy kis limonádét?
- Inkább egy kis whiskyt - töröltem meg a vizes homlokom. A nő még mindig kedvesen mosolygott, majd lassan kitárta előttem a kis kert kaput.
- Ha mégis megszomjazol, az ajtó nyitva áll - hátat fordított és besétált a házba.
Pár percig a kapuval szemeztem, de végül a kiszáradt torkom nyert. Behajtottam magam mögött a fakaput, és a bejárati ajtóhoz siettem.
A limonádé hűvös volt és édes, talán kicsit túl édes is ebben a forró időben. Amíg a nő a konyhában pakolászott, körül néztem a nappaliban. A falakat fa keresztek és aranykeretes Istent ábrázoló képek borították, alig lehetett látni a fehér tapétát a sok kacat alatt.
Mennyi baromságot, méghogy minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer. Ha-ha. Oh, és mi ez a poros váza? Mintha lenne benne valami.
- Az még a dédnagyanyámé volt - a nő hangja nyugodt volt és még mindig mosolygott.
- Hát igazán szolhatott volna, hogy itt van, ugyanis a 300 éves vázája majdnem darabokra tört - dünnyögtem az orrom allatt.
- Jaj, milyen figyelmetlen vagyok. Mária nővér vagyok, a St Tufnell templomból - nyújtotta felém ráncos kezét. Amint rájött, hogy nem fogok vele kezet fogni, zavartan visszahúzta a kezét.
- Nem számít ki maga, úgyis menni készültem - helyeztem vissza a vázát a polcra, majd az apácát kikerülve az ajtóhoz siettem.
Azt, hogy miért jöttem vissza, még magam sem tudom. Kavarogtak a gondolataim, az érzelmeim, az életem a feje tetejére állt és nekem szükségem volt valami nyugtató, biztos támaszra.
Ismét a poros kanapén ücsörögtem és bámultam magam elé. Ott ült pár méterre tőlem Mária, aki arra várt, hogy elkezdjek beszélni.
***
"Mester, melyik a legfőbb parancsolat a törvényben?
Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."
A fekete könyv tartalma amit egy egész hétig olvastattak velem, most ért el az agyamig. Mi ez a baromság? Mi az, hogy szeresd ellenségeid, de legfőképp egy olyan valakit aki nem is él? Hogy birtam egy zárdában élni ennyi ideig, távol a külvilágtól, a buliktól, testi vágyaktól és piáktól?
*
-Visszatértem! - dörömböltem Synék házán. - Azért ennyire ne örüljetek - mivel senki se nyitotta ki az ajtót, hát beinvitáltam magamat. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, de még így is nehéz volt besétálnom, ugyanis az ajtót eltorlaszolták a sörös és más egyéb piás üvegek. Ahogy beljebb sétáltam egy alvó Johnnykát vettem észre, egyik kezében egy félig üres whiskys üveggek.
- Jó reggelt! -ugrottam bele az ölébe, mire igazán nőiesen felsikított. Rávillantottam a legcsábosabb vigyorom, majd kikaptam a kezéből az üveget és kapkodva majdnem lehúztam az egészet. - Ah, hogy én mennyire hiányoltam az ízed - doromboltam a whiskynek, majd magamhoz szorítottam, mint egy kisgyereket.
- Veled meg mi történt?
- Zackyyyyy! Szia - integettem hevesen. - A többiek?
- New Yorkba mentek Raven és Sid után. Rev fent alszik, ahogy Syn is - rántotta meg a vállát, de még mindig furán méricskélt szép szemeivel. Arra várt, hogy magamtól mondjam el, persze, arra várhat.
- Raven még mindig... Tudjátok..
- Aha - válaszolták egyszerre. Felnevettem.
- Úúúú, csináljátok még egyszer! - néztem rájuk kiskutya szemekkel.
- Freya, te meg, hogy kerülsz ide?
- Azért ennyire ne örüljetek már - durciztam. - Egyébként is Syn. Nincs rajtad... - mutattam a testére, mire ő felvont szemöldökkel végig nézett magán.
- Talán nem tetszik amit látsz? - vigyorgott azzal a kisgyerekes vigyorával, mire megráztam a fejem. Persze teljesen másra gondoltam, de nem akartam azt az önelégült fejét látni, így gyorsan elfordítottam a fejem.
- Felvennél magadra valamit, a végén még kiégeted a szemem!
Amint Syn elhagyta a nappalit, Johnny is kisietett a mosdóba. Zavartan mosolyogtam Zackyre. Annyira akartam őt, de tudtam, hogy én nem kellek neki. Lenéztem a kezemre, majd Zackyre és ezt a mozdulatot még kétszer megismételtem, majd felpattantam a kanapéról és Bakerhöz siettem. Olyan hevesen öleltem meg, hogy neki csapódtunk a falnak, de nem érdekelt, csak a szája és, hogy minél hamarabb felkerüljünk egy szobába.
- Ne - lökött el magától hirtelen. - Én most Lizzel vagyok - zavarban volt, láttam rajta. Zokniba bujtatott lábát fürkészte, majd rám sem nézve, felsietett az emeletre.
**
- Freya Smith? Itt Amanda Presslett, Peter édesanyja - kezem remegni kezdett, hallottam a nő levegő vételeit a telefon másik oldalán, de képtelen voltam megszólalni. Az állatkertes Pete? Az a Pete aki olyan rendes volt hozzám, aki segített beilleszkednem a munkahelyemen, aki végül a föld alatt végezte egy szemetes zsákba csomagolva?
- Igen? - megremegett a hangom. Mély levegő, kifúj. - Én vagyok Freya, miben segíthetek?
Szemeimet le se vettem a lábamról, úgy válaszolgattam a két férfinak. Már épp kezdtem elfelejteni Pete ügyét, erre felbukkannak a rendőrök és mindent felbolygatnak. És persze itt van Amanda, Pete anyja, aki úgy ismer engem, mint egy rendes kislányt, ha meg tudná az igazságot, biztos belém döfné tűhegyes körmeit.
- Igen, már mondtam, hogy aznap este buliban voltam a barátaimmal, ha jól emlékszem! - néztem farkasszemet a fiatalabb rendőrrel, aki velem szemben ült.
- És miért hagyta ott a munkahelyét a következő héten? Ha jól tudom akkor még csak 1 hónapja dolgozott az állatkertnél.
- Nem is tudom. Talán mert mocskos és undorító munka? Az állatokkal nincs bajom, de ha nekem kell utánuk takarítani, akkor kössz, de inkább kihagyom.
- És Pete-ről nem hallott azóta?
- Azt hittem Manhattanbe ment. Mondta, hogy nagy álma oda egyszer eljutni - rántottam meg a vállam, közben óvatosan Amandára pillantottam. Nem mutatta jelét, hogy bármi ilyesmit tudna, vagy épp ne tudna a fiáról.
- Ez igaz, Mrs. Presslett?
- Nem igazán tudom, Mr. Brown - sírt fel a nő, majd egy bocsánat kérés után elhagyta a szobát.
- Most mennünk kell, de szeretnénk ha később még bejönne a rendőrségre egy hosszabb beszélgetésre - nézett most rám az idősebb férfi. - Magának mikor lenne jó?
Mondjuk úgy soha?
- Azt hiszem, jövőhét pénteken szabad vagyok - addigra már Kalifornián kívűl leszek, barmok.
Kezetfogtunk és olyan gyorsan ahogy csak lehet, elhúztam a házból. Beszélnem kell valakivel, aki tud segíteni és alibit is adni, esetleg pénzt arra, hogy elhagyjam a várost, esetleg az országot. Persze beszélhetnék Mattel, de tudom, hogy nem akarná, hogy hazudjak, még ha amiatt börtönbe is kerülök. Valaki olyan kell akinek van pénze és nem bánná ha úgy száz, ezer kilométerre lennék tőlük.
Észre se vettem merre siettem, már csak arra lettem figyelmes, hogy a kikötőnél álltam a hajó előtt és kezemet kopogásra emeltem. Remélem Lena otthon van.
